A magány kürtje

 

A magány kürtje
– Egy történet Luperből –

– Mennyire súlyos a vész? – kérdezte Teiten Lupic-Ranfer, Luper elöljárója.

– Attól tartok, hacsak az Ősök nem tesznek csodát, elvesztünk – felelte komoran a város hadainak kapitánya.

Az elöljáró higgadtsággal palástolta elkeseredett aggodalmát. Mikor elfogadta a frissen városi címet nyert Luper vezetői tisztségét, nem gondolta volna, hogy hónapokon belül háborút kell viselnie az Ordorák ellen – akik történetesen a legkevésbé sem értettek egyet a megváltozott helyzettel, s fennhatóságuk alá tartozó faluvá kívánták visszaminősíteni a fehér farkas városát.

Hogy ezt elérjék, akadályozták a Luperbe menő kereskedelmet; liszt se jutott a városba, csak jóval drágábban, mint korábban. Éhezés, elégedetlenkedés kezdett eluralkodni az épülő falak mögött, s ezt kihasználva a jogosnak vélt érdekeit védő nemesi család hadat üzent, és zsoldosaival a város ellen indult. Lupic-Ranfer elöljáró a szokásjog-sértésre hivatkozva fordult a partiát kormányzó Doranskykhoz, valamint a Tanácshoz, ám azok túl lassan láttak neki a körülmények vizsgálatához, az Ordora-hadak pedig ezalatt körbevették, s ostromolni kezdték Lupert. Nem volt elég katonájuk, hogy lerohanják a várost, de ahhoz akadtak elegen, hogy csapdába ejtsék a bent lévőket. Sorsuk megpecsételődni látszott.

– Hány napra elég élelmünk maradt? – fordult a sáfárhoz Teiten.

– Félő, hogy holnapra se jut mindenkinek – ingatta az a fejét.

– A Doranskyktól továbbra sincs semmi hír?

– Nem jött üzenés, se révkomon, se levél képében – sóhajtott a kapitány. – Ahogy a Tanácstól se.

– Magunk erejéből kell hát győznünk. S mivel erőfölénnyel nem bírunk, cselvetéshez kell folyamodjunk.

– Uram, minden tiszteletem a magáé, s vérzik a szívem a gondolattól, hogy veszni hagyjuk épp megszerzett szabadságunk, de nem volna bölcsebb fontolóra venni a megadást? – kérdezte egy tisztviselő. Teiten leintette.

– Erről hallani sem akarok! Amíg egy luperi szíve is dobog, van remény. Csupán egy tervre lesz szükségünk.

– Rövidtávon a fő cél, hogy elkergessük innen az Ordorák összes zsoldosát – mondta a kapitány. – Két dolgot ismerek, ami a magukfajtát távozásra ösztökéli: a pénz és a félelem. Előbbinek attól tartok, híján vagyunk. Annyi biztos nincs, hogy mindet lekenyerezzük.

– Ahhoz viszont talán elég, hogy egy részüket – morfondírozott Teiten.

– Viszont akkor is túl sokan fognak maradni – jegyezte meg egy tisztviselő. – S a sereget maga Petar Ordora vezeti, híresen rettenthetetlen vitéz. Nem igazán tudom, mivel lehetne elrettenteni őket.

– Azt én sem – töprengett el az elöljáró. – Ellenben azt annál inkább, hogy kik lesznek erre képesek. A rókák.

– A rókák? – lepődtek meg az egybegyűltek.

– Pontosan. A koronájuk cselvető képességgel ruházza fel viselőjét. Egy ügyes trükkel ráijeszthetünk a seregre. A veres bundások nem arról híresek, hogy megvetnék az embereket, ki jól megfizeti szolgálataikat, annak segítenek.

– De ideérnek időben? – aggodalmaskodott a kapitány. – A Róka Királyság nagyon messze van, mélyen az Elhagyatott Erdőben.

– Igaz. Ám ismerek valakit, aki könnyedén odajuttathat minket. Bár attól tartok, nem fognak örülni az illetőnek.

– Kiről van szó?

– Egy Levin Letton nevű garabonciásról.

***

Luper börtöne nem volt kimondottan nagy. Hat cella kapott csupán helyet benne, s többségük eddig általában üresen állt. Most is csupán az egyikben kuporgott egy igen különös alak. Hosszú hajú, nyurga férfi volt, harmincas éveiben járhatott. Rongyos öltözéke, s nemtörődöm arca azt sugallta, ismeri a nélkülözést, s túlzottan nem hatják meg a szerény börtönkörülmények.

Teiten és a kapitány a homályból nézték a fickót. A zsoldos törte meg halkan a csendet:

– Biztos benne, uram? Ez egy törvényen kívüli, aki jégesőt kívánt a nyakunkba zúdítani, mert nem kínálták étellel a városlakók.

– Valóban gazfickó. Azonban ha csak erkölcsös emberekkel volnánk hajlandóak együttműködni, hamar egyedül találnánk magunkat. S ez a férfi nem olyan veszedelmes csirkefogó, mint az elveszejtésünkre törő Ordorák.

A kapitány nem vitázott tovább. A cellához léptek.

– Levin Letton – szólította meg a foglyot Teiten.

– Minek köszönhetem szívélyes látogatásukat? – kérdezte az.

– A város elöljárójaként egyezséget ajánlok.

– Nocsak. Hirtelen jól jön a garabonciás a háznál?

– Ne játszon a türelmünkkel – intette meg Teiten. – Lupert a végveszély fenyegeti, s egyetlen esélyünk, ha a Róka Királyság segítségét kérjük. Segítsen eljuttatni hozzájuk a delegációnkat, s cserébe szabadon engedjük, szokásjogsértését elfeledjük.

– Micsoda nemes gesztus – kacagott fel Levin. – Azt várják, legyek hálás? Nem vagyok ostoba. A tetteimért pár hónap tömlöc jár legfeljebb, de valószínűbb, hogy nyilvános fenyítésre ítélne a bírók többsége. Bármelyiket nevetve kibírom, s utána szabad ember leszek. Amit ajánlanak, kevés. Pénzt is kérek. S minden elkobzott eszközöm, tárgyam és értékem.

– Arcátlan rotrem dega! – dörrent rá a kapitány.

– Nyugalom! – csillapította őket Teiten. – Egyezségről volt szó, az alkudozás pedig annak része. Az értékek, tárgyak visszaadását nem nehezményezem. Mindet megtarthatja. Fizetséget azonban csak akkor kap, ha sikerült elérni a célunkat, s az Ordorák hadai elkotródnak. Addig egy garast sem adok. Utána viszont nem leszek fukar.

– Hm, úgy sejtem, ennél jobb ajánlatot úgyse cibálok ki magából. Esküdjön az Ősökre, hogy állja a szavát!

– Esküszöm az Ősökre, hogy a megállapodásunk szerint járok el.

– Ezesetben én is esküszöm az Ősökre, hogy tartom magam az egyezséghez.

Teiten intett a börtönőrnek. Az odasietett. Levin Letton pillanatok múlva szabad ember volt. Leporolta ruháját, majd cinkos mosolyt villantott a két luperi városvezetőre:

– Nekiláthatunk?

***

Teiten látta már párszor, miképp működik a mágia, de Levin trükkjeitől egészen elámult. A garabonciás először egy analógiás bűbájt alklamazott, így egy-egy üvegcserép segítségével áttetszővé tette a delegáció három tagját s magát, majd erős szélvihart kavart, ami felkapta, s elképesztő sebességgel kezdte repíteni őket.

– Mennyi idő lesz az út? – kérdezte az elöljáró, mikor elmaradt mögöttük az ostromló sereg.

– Maximum egy momentum. A szél gyorsabb, mint az emberek többsége gondolná.

Igaza volt. A táj körvonalak nélküli folttá olvadt alattuk, beleszédült, aki sokáig azt nézte. Annyit fogtak fel csupán, hogy haladnak, egyre gyorsabban szállnak kelet felé.

Levin fokozatosan lassította le a szelet, majd óvatosan, finoman tette le a csapatot. Nem hegyvidéken voltak, hanem sűrű, áthatolhatatlan fenyvesben. Bár nem jártak itt korábban, tudták, ez csak az Elhagyatott Erdő lehet.

A garabonciás megszüntette a másik bűbájt is, majd így szólt:

– A királyság határa pár minutára innen van. Nem lett volna bölcs a területükön leszállni. Így felkészülhetnek a fogadásunkra, nem éri őket meglepetésként az érkezésünk.

– Rendben – biccentett Teiten.

Elindultak Levin nyomában. Gyökereket, lehullott ágakat, köveket kellett kerülgetniük. Út, ösvény nem akadt. Háborítatlan vadon volt ez, nem emberek hona.

Kisvártatva puha léptek neszezése ütötte meg a fülüket. Valamik járkáltak körülöttük. Teiten és két küldött-társa ide-oda kapkodták szemüket, ám semmit se láttak. Egészen addig, míg hirtelen fel nem csapódott a tűlevelek vaskos rétege alól egy sötét, emberszerű alak, s éles visítás kíséretében nekik rontott. Az elöljáró menten kardot rántott, Levin azonban leintette.

– Hagyd! Ez a rókák trükkje. Nem szörny vagy kísértet ez, csupán illúzió, csel.

A garabonciás ezúttal se tévedett. A fekete lény köddé foszlott, mikor közvetlen közelükbe ért. Nyomában pedig rókák jelentek meg. Pofájukról nem lehetett leolvasni érzelmet. Teiten remélte, nem tekintik őket ellenségnek.

– Üdvözöllek titeket, vörös bundás nép! – köszöntötte az állatokat Levin. – Tudom jól, a ti szavatokat mi nem értjük, de a miénket ti igen. Arra kérlek hát titeket, szóljatok királyotoknak, ugyanis Luper város elöljárója, Teiten Lupic-Ranfer a segítségét kéri, jutányos ellenszolgáltatásért cserébe.

A rókák nem mozdultak. Olybá tűnt, nem érdekli őket, amit a garabonciás mond. Vagy tán nem is értik – gondolta Teiten. Egyik mágus se mindenható.

Kezdte azonban befészkelni magát a fejébe egy másik gondolat. Meglehet, hogy azért nem mozdulnak, mert nem képesek rá? Talán nem tudják teljesíteni a kérést, mert…

– Ezek se igaziak – morogta. Mintegy varázsütésre, a ravaszdik halk pukkanással füstté omlottak. Taps és kacagás hallatszott a fák közül, majd előlépett egy vörös hajú, élénkzöld szemű, palástot és koronát viselő férfi, nyomában új (ezúttal valódi) rókákkal.

– Gratulálok, elöljáró! – szólt az uralkodó. – A legtöbbeknek sokkal hosszabb időbe telik, míg átlátnak a káprázaton. Dicséretes az éles szeme.

– Igazán köszönöm – hajtott fejet Teiten. – Ha nem tévedek, őfelségéhez, a Róka Királyhoz van szerencsém.

– Bizony ám! II. Radu, örvendek a találkozásnak. Ha jól értettem, a segítségemre van szüksége?

– Igen. Röviden vázolom a helyzetünket.

Beavatta a királyt s kíséretét minden fontos részletbe. Azt se titkolta el, hogy a segítségért cserébe bőkezű jutalomra számíthat a rókák népe. Radu ujjaival dobolt, miközben gondolkodott.

– Siralmas helyzet – mondta végül. – De nem reménytelen. Azt hiszem, akad a helyzethez illő trükk a tarsolyomban. Ára lesz, de szerintem meg tudja fizetni. Nem vagyunk uzsorások.

– Megtisztel, felség. Milyen trükkről beszélt?

– Amikor az óriások visszavonultak a peremterületekre az emberek elől, az Elhagyatott Erdőn is áthaladtak. Nem cipelték magukkal minden értéküket, volt, amit elrejtettek. A királyságunk területén is akad egy ilyen… hihi… apróság. Egy kürtről van szó, mágikus és hatalmas kürtről. Ősi időkben készült, gazdagon díszített, a hangot messzi mistföldekre képes elvinni, úgy felerősíti. A neve Magányhangzó.

– Magányhangzó? – lepődött meg Teiten.

– Igen, ezt véste bele a készítője. Nem tudom, miért.

– Talán magányra ítéltetik, aki használja.

– Meglehet. Én egyszer se éltem vele, de nagyapám igen. Ő jegyezte fel a következőket: ha a kürtöt mágiával ide-oda mozgatják, s különböző emberek szólnak bele, azt a látszatot lehet kelteni, hogy egész sereg verődött össze. Sárkányok, óriások, más lények hangját is kiválóan lehet imitálni vele. Ha ez nem riasztja el az ostromlókat, semmi se.

– Azt hiszem, működhet, igen – morfondírozott az elöljáró. – S mit kér cserébe?

– Nemrég kezdtődtek meg királyi kastélyom felújítási munkálatai. Ha kaphatnék egyedi, színes üvegablakokat Luperből, örömmel adom át maguknak Magányhangzót.

– Áll az alku.

– Mint határban a dudvarakás!

Kézfogással pecsételték meg az egyezséget.

– A kürt nincs innen messze, ám hazaszállítani így, magatokban nem tudjátok, attól tartok.

– Ne aggódjon, felség! – szólt a Róka Királyhoz Levin. – Idefele a szél szárnyán repítettem magunkat, a visszaútra is kitalálok valamit.

– Öröm hallani. Kövessenek!

A delegáció elindult a Róka Király után.

***

Petar Ordora elégedett mosollyal figyelte a luperi falakat. Ezek ugyan vissza nem tartanak egy rohamot – gondolta. Lassan elfogy az élelmük, s azzal együtt az ellenállási kedvük is. Holnapra vadkanos zászló lebeg a hegyfokon.

Örült, hogy hamarosan véget ér ez a kellemetlen közjáték. Luper az egyik legtermelékenyebb falvuk volt, sok haszonra tettek szert a révén. Várossá válása jelentős jövedelemtől fosztotta meg a családjukat. S annyira rangos előkelők nem voltak, hogy egy falu hiányát meg ne érezzék. Ezért kellett visszakapniuk

Szokásjogot sértettek, tudta. Előkelői rangjukat is elveszíthetik. Ám ha sikerül megadásra bírniuk a luperieket, könnyebben tudják védeni álláspontjukat. Akkor nagy eséllyel érvényre juttathatnak valamilyen kevésbé ismert, különleges jogszokást, és…

Velőtrázó bömbölés rázta meg a tájat. A zsoldosok összerezzentek, ijedten kapkodták a fejüket é sugdolóztak. Petar is elkomorodott. Talán sárkány jár erre?

Rövidesen újabb ordítás harsant, ezúttal más irányból. S kisvártatva éles kiáltás csatlakozott a hangzavarhoz:

– Ordora-zsoldosok! Nincs többé esélyetek győzni! Garabonciásoknak üzentünk az éjjel, akik sárkányháton jöttek most ide! Aki átpártol hozzánk, befogadjuk zsoldosi kötelékünkbe! Aki elhagyja a város környékét, annak megkegyelmezünk! Ám aki továbbbra is vesztünkre tör, az halál fia!

A szavakat megerősítendő, újabb üvöltés kelt, az égen pedig viharfelhők gyülekeztek. A zsoldosok megriadtak. Jól tudták, mind a sárkányok, mind a garabonciások képesek pusztító vihart támasztani. Nem kellett több nekik, amelyik féltette az irháját, menekülőre fogta. Akad, aki fegyverét eldobva adta meg magát a városkapun ekkor kimasírozó luperi hadaknak, s igen kevés volt, ki felvette a harcot.

Petar átkozódott. Az események kicsúsztak az irányításából. Ez súlyosan visszaveti, lehet végleg megakadályozza a céljukat. Nyeregbe akart pattanni, hogy elhagyja a reménytelen csata helyszínét, ám megtántorodott, s kábultan esett össze.

– Hasznos dolog a Szent Iván éjjelén szedett mák gőze, ugye? – súgta a fülébe egy hang, mielőtt elsötétült előtte a világ.

***

Luper megmenekült; a csel bevált. A zsoldosok nagy része kereket oldott, a többit foglyul ejtették, lekaszabolták vagy átálltak az oldalukra. Petar Ordora Luper tömlöcében várta sorsát. Teiten Lupic-Ranfer megkönnyebbült.

– Köszönöm a segítséget, Levin Letton! – számolt le tizenöt csengő aranytallért a garabonciás markába. – Luper örökre hálás lesz, de én mindenképp!

– Ugyan, kérem!

– Gondolom, rövidesen továbbáll.

– Azt terveztem. Remélem, nem gond.

– Dehogy. Menjen csak. S mindig szívesen visszavárom.

– Nofene, máris magányossá tette az a bűvös kürt?

– Ó, barátom, egy elöljáró mindig magányos. Mert a vezető az embereiért tevékenykedik, s csak azután gondol magára.

– Szép gondolatok. Remélem, nem vész ki e meglátás az utódaiból sem.

Azzal meghajolt, s távozott. Teiten elgondolkodva nézett utána.

– Igen – mormogta. – Remélem, az utódaim is ilyenek lesznek.