Rozmárok és ramazuri 3.

 Rozmárok és ramazuri

– Aka(r)dékoskodás –

Mint az rövidesen kiderült, mind az indiánok, mind a rozmárok tévedtek valamiben. Azt hitték, rajtuk kívül senki se tartózkodott a tolvajlás idején a Hotel Hűdehidegben, a valóság azonban másképp festett (leginkább temperával farostlemezre). Ha a hotel hűvös személyzetét nem számítjuk (amit miért is tennénk, elvégre nem tartoznak a valós számok halmazába), hat gyanúsított jöhetett szóba.

Elsőként a Sarki Közért hentese, Húsos Hubert Henrik, a kardszárnyú delfin. Vállalkozását évekkel ezelőtt kezdte, s mindig friss árut szolgáltatott – de kizárólag gyorsfagyasztottat. Külön érdekes részlet, hogy a bal nagylábujjamon épp most vettem észre egy polkát járó bolhát, de ez nem tartozik az esethez.
Kettes számú gyanúsított: nevezett bolt vezérigazgatója, Kázmér, a kardfogú tigris. Emigránsként költözött el Szibériából, mikor másfélkezes pallos-fogaival véletlenül felnyársalt egy szajga antilopot – aztán még hatszor. Agresszív, mint a vérhas, titokzatos, mint a feneketlen tengerek, és könyörtelen, mint a kis nyivákoló manó az Alza-reklámokban.
A harmadik lehetséges tettes Bella Della, a szállodából tegnap kijelentkezett kardfarkú hal. Egy koralltermsztő üzleti pörölycápa özvegye, a rossz nyelvek szerint szablyaszerű farkával segítette át kalapácsfejű férjét az örök halászmezőkre. Hihetetlenül gazdag, s mindenáron megszerzi, ami kell neki – meg azt is, ami nem.
Szóba jöhetett továbbá az a kardbársony nadrág, mely a napokban tűnt fel a környéken és előszeretettel hozta rá a frászt a gyanútlan járókelőkre – utószeretettel már ritkábban, de az is előfordult azért.
Bár szeretjük a hírességeket diszkréten kezelni az ilyen esetekben, nem mehettem el szó nélkül az ötödik gyanúsított, a híres lengyel autóversenyző, Miko Sodroczky mellett. Olyan gyorsan érkezett meg, hogy senki se vette észre, s azóta is folyamatosan a jégmezőn driftelget, kistelket, beafsteaket.
A hatodik és egyben utolsó lehetőséget Gumhód, a majdnem kardfülű ingyombingyom jelentette. A szentemnek oly éles volt a hallása (lehet, hogy ma is az), mint egy sikerült szablya, de mégiscsak elég ostobán nézett volna ki fejéből meredező kardokkal, hát így csak majdnem kardfülű.
Három dologra volt szükségem a sikeres nyomozáshoz: vallomásokra, bizonyítékokra és egy jó erős jegeskávéra, hogy kibírjam ezt a sok kardoskodást.
Egyesével igyekeztem kihallgatni gyanúsítottjaimat. Azonban olybá tűnt, egyiküket-másikukat nehéz lesz fülön csípni (főleg a nadrágot, annak nincs is). Épp ezért kértem meg a rozmárokat és az indiánokat, hogy tartsanak velem. Elsőként a Sarki Közértbe mentünk. A hentespulban találtuk a némán vagdalkozó Húsos Hubert Henriket.
- Hiába jöttek, már nem akciós a fókafarhát – morogta ránk se nézve. – De negyed kiló rántani való lundaszárnyam még akad, meg talán bálnakolbász is. Viszont a jegesmedve-zsrszalonna elfogyott, rozmáruszony nem is volt.
- Hála a jégcsaposkisujjú eszkimó fagylaltistennek – sóhajtott Roztalán (talán).
- Nem is vásárolni jöttünk – kezdtem. – Eltűnt tárgyak ügyében nyomozunk. Szívesen meghallgatnánk, van-e alibije tegnaptól ma reggelig?
- Alibi? Az milyen állat? Olyanom nincsen. Mondom: lundaszárny, bálnakolbász és nem akciós fókafarhát. Mindent mást felvásároltak.
- Az alibi nem is állat – jegyezte meg Puhatoll. – Ez egy nyomozásban használatos szakszó, mely kifejezi…
- Ha nincs húsa, akkor meg mi a zúzmarát könnyező inuit bőrkenuért lene olyanom, he?
- Ne játszd itt nekünk az ostobát! – morogta Rozsoha.
- Szerintem nem játsza. Ez egy csökkent értelmű kardszárnyú delfin – vetette fel Rozmég.
Húsos nem is törődött velünk tovább, megcsattogtatta kardszárnyait, és szeletelt tovább valami böszme nagy állatot.
Következő utunk Kázmérhoz vezetett. Mivel két méter hosszú csatapallosok pihentek a szájában, azt sose tudta rendesen becsukni. Ennek két kellemetlen következménye lett, hogy furcsán beszélt, nyála pedig Niagara-vízesésként zubogott alá.
- Fem fufok én femmiféle fofemekfől – mofogta… pardon, morogta Kázmér vészjóslóan csillogó szemekkel. – Fülönben if, mi a franszérh lofkodnék el ilyen fackokat, mikof nefem itt af efész foltom.
- Gebedjek meg, ha értem – nyögte Atoll.
- Azt mondta, nem tud semmit az ellopott tárgyakról – fordított inuitról inuitra Eszem. – És azt mondja, miért kéne ellopnia, mikor foltja is van.
- Nem foltom, te jökér, hanem foltom!
- A francba, meggebedtem! – nyögte Atoll. – Kellett nekem megérteni…
Bella Della volt soron. Ha nem romlik el a BÉLKÁVÉ-automata, már rég messze járt volna. Így igen bosszús hangulatában csíptük el, de azért igazi hölgyként viselkedett.
- Nevetséges a feltételezés – mosolygott hidegen (kezdtem rájönni, itt mindenki csak hidegen tud mosolyogni). – Mint tudják, olyan gazdag vagyok, hogy huszonhat agyarat meg totemet készíttethetnék magamnak, ha akarnék. De nem érdekelnek ilyen apró-cseprő ügyek. Én nagyban gondolkodom.
- Bár látszana rajtad – mormogta az orra alá Rozmajd.
A kardbársony nadrágot nem kellett keresnünk, ugyanis az özvegy haltól kilépve rögtön ránk hozta a frászt. Miután nagy nehezen leszedtem magamról (ami nehéz, mert a ragacsos frászselyem tapad, mint Herpeszes Ödönke kacsójához a nedves bélyeg), kérdőre vontam a nadrágot.
-                                                           – mondta kifejezően, mivelhogy szája se akadt.
- Ezzel még annyira se megyünk, mint az eddigiekkel! – mérgelődött Bölényszem.
Az autóversenyző Mikót először meg kellett találni. Oly gyorsan száguldozott, hogy Sasszem is csak hossasz szaszolász… úgy értem, hosszas sasolás után súrta… a kánya vigye el, szúrta ki – de azt már karddal.
- Hö! – nyögte Sodroczky, mikor a kard átdöfve sportverdáját megállásra kényszerítette. – Miérči állítzczovicztcztczki megvi enguajemet?
- Ez lengyelül beszél – tett nyilvánvaló megállapítást Rozmost.
- Bravó, erre egyedül jöttél rá, vagy bevontad az Interpoolt is? – gúnyolódott Puhatoll.
- Megoldom – intettem le őket, s minden, a szláv nyelveken szerzett tapasztalatomat bevetve, jó magyar szokás szerint lassan és tagoltan közöltem mondandómat Sodroczkyvel, hisz úgy biztos megérti (a következő sorokat t e s s é k   l a s s a n   o l v a s n i ! ! !):
- Kedves Miko! A rozmároktól egy agyart, az indiánoktól egy totemet loptak el. Nem tudja, ki tette? Illetve kérdem tisztelettel, van alibije?
Olybá tűnt, csodálatos ődörgői tájszólásom érthetetlenné teszi idegennyelvű megszólalásomat, mert Miko hevesen tiltakozni kezdett (gy. k., azaz gyengébbek kedvéért: ezt a mondatot már lehet normálisan olvasni, s a többit is):
- Nicztczctczctzczz bili! Nitcczczczcztcz bili!
- Egészségére – dörmögte Behatoll. – Ilyen szép tüsszentést rég hallottam.
Már csak a majdnem kardfülű ingyombingyom volt hátra. Őneki oly éles hallása volt, hogy minden eddigi beszélgetést sztereóban élvezett, s mikor lakosztályára értünk, csak a következő felirattal ellátott cetlit találtuk:
„Nincs mit mondanom. Elmentem a dolgomra. Talán még látjuk egymást.”
- Ő a bűnös! – kiáltott diadalmasan Puhatoll. – Ezért menekült el!
- Hm. Lehet. De én közel se volnék olyan biztos benne – jegyeztem meg. – A kis körtúránk roppant tanulságos volt. Ki mit gondol, mire jöttünk rá?
- Hogy a Sarki húskészlet szegényes – mondta Eszem.
- Hogy butaság kardfogat növeszteni – így Rozsoha.
- Hogy lehetsz bármilyen gazdag, nem vehetsz BÉLKÁVÉ-jegyet – tette hozzá Igyekszem.
- Hogy a nadrágok nem túl bőbeszédűek – dörmögte Rozmajd.
- Hogy nem tudok lengyelül – mondta Rossmann.
- Nem emlékszem – vont vállat Nem Emlékszem.

Bólintottam.
- Kiváló meglátások. Ezt mind megtudtuk, de ezen túl még egy fontosabb részletet is: nevezetesen, a tettes kilétét!
- Persze, ez a kardfog..fark…fülű hókuszpókusz – fontoskodott Puhatoll. – Fenébe ezzel a sok karddal.
- Nem, nem Gumhód a tettes – ráztam meg a fejem. – Rövidesen elmondom, de gyűjtsük előbb össze a szalonban az eset szereplőit. Kezdődik a finálé!