Cserni András szerzői felülete

  Űzött hölgy Vad vihar döngeti az égnek ajtaját, árnyak közt lapuló csak villámfénynél lát… A festő ablakát szél zörgeti vajon, vagy mentsvárat kérnek fénytelen hajnalon? „Irgalmazzon nekem, tisztes, jó művész úr! Nyomomban az ördög, ha utolér, leszúr… Eresszen, bocsásson be a műtermébe, életem óvja meg! Bármit adok érte…” „Ki kerget? Mér’ kerget, árva, űzött leány?” „Kettőnk között titok, és méhemben talány…” „Kerülj be, itt bújj el! Megóvlak, ha tudlak.” „Erős lesz-e hozzá? Vele kutyák futnak.” Töpreng a vén festő: ugyan, mit tehetne? Műterme túl kicsi, hogy elrejtse benne… Szeme ekkor ritka ecsetjére téved, s eszébe jut egy rég feledett történet: Erdő ölén egyszer vérző ifjút látott, hát széthasogatott egy drága kabátot, legdrágább kincsét, s bekötözte azzal, megetette édesgyökerű haraszttal. „Kegyes lelkű festő, lásd, kivel van dolgod. Erőt adok neked: úgy lesz, ahogy mondod, ha kezedbe veszed e bűvös ecsetet, s kiáltod a csengő tündéri nevemet.” ...

Nürnbergi útinapló Tizenegyedik rész: Héraklésztől Luxemburgi Zsigmondig A múzeum legfelső emeletének termeiben, viszonylag kis helyen tekinthetők meg a huszadik századi műalkotások. Némi ellenérzéssel, előítélettel kapaszkodok fel a lépcsőkön, nem számítok arra, hogy különösebben mélyen megérintenek majd a (feltehetően) nehezen érthető, bizarr szobrok, képek, installációk. Részint igazolódik csak a gyanúm. A kiállított tárgyak többsége valóban nem az én világom (nehezen tudom értelmezni az amorf, szögletes fejszerűséget és a madártollakkal teleragasztott füzetet), de akadnak köztük kifejezetten szépek, elgondolkodtatók, ötletesek. Diszkréten utal a század sötét szakaszára a horogkeresztes malacpersely; érdekes a korabeli, mindennapi használati tárgyakból szedett válogatás (tányérok, poharak főleg, de írógép is akad); egy drótokból készített domborműszerűség kifejezetten gondolatébresztő. A festmények többsége is meglepően tetszetős. Naturalisztikusba hajlóan realisták, megidézik ...

  A kormányzó felemelkedése – Egy történet Varjúfészekből –   Laurent Zyork, Varjúfészek elöljárói tanácsának elnöke a tükörképére meredt. Komor tekintete nem ragadt meg elegáns ruházatán, mint általában. Túl sok gond nehezedett a vállára, hogy efféle apróságoknak nagy jelentőséget tulajdonítson. Az elmúlt hónapokban sorozatosan érkeztek a csapások, baj bajt követett. A télvíz megrongálta az öreg, rossz állapotú utakat, így dél felől nem tudtak többé eljutni a partiába a kereskedők – csak a legbátrabbak vállalkoztak rá, s ők se mind értek el a messzebbi városokba. Alapanyagok híján megbicsaklott az ipar, egyes áruk hiánycikké váltak, ami elégedetlenséget szült, a piaci bevételek csökkenése miatt pedig több város és előkelő megadóztatta a fennhatósága alatt élőket. Recsegett-ropogott az eddig szilárd hatalom, egyre több városvezető és családfő aggódott a jövője miatt. Addig-addig szőtték a szót, míg végül a Zordon-Perem Partia kormányzója, Carolus Aratork egyeztető ülés...

  Mesél a kályha Holdillatú, lágy estéken, mikor a szél hevesen zúg, kályha köré ülnek csendben mind, kik vágynak pihenésre. Pattogó lángnyelvek és kellemes meleg halkan meséket elevenítenek meg. Csempéjére ravasz róka mázas képe van égetve, megleckézteti a gólya épp őt, hogy mást be ne csapjon. És szinte hallani, amit a madár mond: Rossz szándékból fakad mindig, mindig a gond. Másik képen szamár ordít, üvölti, hogy a fű égkék. Tigris ebből vitát fordít, s oroszlán tesz igazságot: tigrist megbünteti, szamarat elhajtja, ostobával okos magát ne zavarja. Akad kutya, teknős és nyúl, tücsök, hangya, ordasfarkas, tűz fényénél mind előnyúl mozdulatlan helyzetéből. Nappal színes képek, mozdulatlan ábrák, titkon, némán egyre az est jöttét várják. S holdvilágos, lágy estéken, mikor a szél csontig hatol, kályha mellett ülnek körben mind, akik mesére várnak. És mesél a kályha emberről, állatról, s mindbe morzsát csempész a való világból. 2025. 10. 07.

  Jurászik Mónika Erzsébet: Mi lenne Mi lenne, ha nem írhatnék verset? A rímeim nem lennének nyersek. Nem keringne ronda mendemonda, mit éltem meg s mi került oly sokba. Mi lenne, ha nem jönnének szavak, mit bírálhat annyi rémes alak. Nem lehetne belemagyarázni, mitől fog a hideg majd kirázni. Nem lenne több ritmus, mondat, szólam. Nem kérdeznék: rólad szól vagy rólam? Kukutyinban zabot hegyezhetnék, akkor is csak pusztán ember lennék. Mi lenne, ha nem írhatnék verset? Beültetném virággal a kertet. Építenék neked más világot, olyat, mit csak Isten szeme látott. Könnyeimmel megöntözném dalban, vidámságban táncot ropna a talpam. Színeivel megtölteném lelkem, lehet, hogy már nem is kéne ennem. Mi lenne, ha a szám elnémulna? A szívem csak gondolatban szólna, Fütyülnék az összes kudarcomra. Élet csalna mosolyt az arcomra. Választanék csillagot az égen, ugyanúgy, mint az emberek régen. Leraknám a lábnyomom a porba, egymás után, rendbe, libasorba. De ...

  A siralomház Komor, szürke falak s acélrácsok mögött kivégzésre vár az elítéltek hada. Dühös börtönőrük tán a Sátán maga, gyötri, tépi őket az utolsó percig: vasas korbácsai a húst gyakran metszik. A rabok csak ülnek, szemük-szájuk néma, reményt már nem szállít testükben a véna. És az egyik cella hűvös, sötét mélyén kuporog egy testben ifjú, lélekben vén elnémított költő, ki verset nem írhat (azok miatt kapott bilincset és szíjat), s halálát a börtön falai közt várja. Sok hónap után is képzelete árja elkapja őt olykor, s messzire repíti, meg nem írt versekkel magát eltelíti. Könnyezne is talán, de a szeme száraz. Egyik szennyes hajnal zord katona táraz, a vén-ifjú költő vele szemben áll meg. Utolsó szó jogát megvonni nagy vétek, még a börtönben se vetemednek erre, esélyt kap a rab, hogy hangját felemelje, pár szóban összegzi, ami szívét nyomja: „A költészet lángját ember el nem oltja, hogyha nem írhatok, elvetélt gyermekek fogannak s meghalnak – me...