Lidércfény az éjszakában

 

Lidércfény az éjszakában
– Egy történet a Béka Királyságból –

Enyvszerűen fekete, csillagtalan éjjel borult Mistaria déli szegletére. Az Anctis folyó mocsaras deltája veszedelmesebb volt, mint máskor. Valami embernek mégis pont ekkor vitt erre az útja, szitkozódott is rendesen. A balsorsú utazó nem sejthette, merre lép, hol van biztonságos zsombék, és merre nyeli el a láp.

Az alak botorkálását egy testes varangy leste az egyik sáscsomóból. Általában nem törődött az emberekkel, főleg, ha felverik álmából. Akadt elég gondja a saját háza táján. De ennek a férfinek a hangja ismerősnek tűnt. Mintha találkozott már volna vele…

Rövidesen rájött, kit sodort útjába a sors. Sámán volt az illető, a környéken él. Vele kellett a minap megvitatnia Onga király nevében az azévi szúnyoggyérítés részleteit. Úgy tudta eddig, a Tanács küldte, s már rég visszatért Capitrexbe. Ennyire eltévedt volna?

Már azon volt, hogy megszólítja, mikor a vaksötétben apró, ugráló fénypont gyúlt. A sámán megmerevedett egy pillanatra, majd lassan, bizonytalan léptekkel arrafelé indult. Fáklyának vagy tábortűznek nézhette. A varangy azonban tudta, másról van szó.

A Béka Királyságot alig választotta el valami a baljós Lidércláptól. Ahogy neve is mutatta, e komisz lények otthonául szolgált a mocsárvidék, s lakói előszeretettel csalták tévutakra az utazókat. Lidércfényt idéztek meg, amit az illető követni kezdett, míg a végzetébe nem sétált.

A varangy mélységesen elítélte a lidérceket. Nem állhatta az ártatlanok mészárosait. Közbe akart avatkozni, ám jól tudta, azzal magára és királyságára vonja rossz szomszédjaik haragját. Ezt pedig egy királyi tanácsadó nem engedheti meg magának.

Ugyanakkor – elmélkedett tovább – a sámán megmentése megerősítené a szövetséget a Tanáccsal. Az Avilág vezetőivel nem árt jóban lenni, ha pedig egy sámán az állat lekötelezettje, az a szükség idején fontos kapukat nyithat meg.

Eltűnődött: vajon egy eleve viharos szomszédi viszonyt tegyen kockára, vagy egy távolabbi, de virágzó partnerséget erősítsen meg? Melyik a bölcsebb lépés?

Hosszas elemzés, töprengés helyett a szívére hallgatott, tanítómester ugyanis folyton azt sulykolta belé: ha az ész bilincsbe kerül, mert tények alapján dönteni képtelen, az erkölcsi helyesség szabjon irányt. Az érzései pedig azt súgták, segítsen a sámánon.

– Uram! Cer tanácsnok úr!  - kiáltott rá öblös, brekegő hangján. A sámán azonnal megtorpant.

– Ki szólít? – kérdezte. – Nem látok embert, miféle bűbájosság ez?

– Nem is ember vagyok, hanem varangy. Buford, Onga király tanácsadója. Emlékszik talán rám…

– Hát persze! – csapott a fejére a sámán. – Most már megismerem a hangját. S örülök is, hogy itt találom, mert be kell valljam, alaposan eltévedtem. A követség többi tagja előrement, amíg mocsárvizet és zsúrlókat gyűjtöttem, s nyomuk veszett. Azóta bolyongok. De talán… arra lesznek – mutatott reménykedve az egyre élénkebb fény felé.

– Bár olyan egyszerű lenne, Cer tanácsnok úr – sóhajtott Buford. – Nincs kétségem éles esze felől, ám attól tartok, fáradtságát kihasználva sikerült megvezetniük. Mint e mocsár régi lakója, jól ismerek minden fénypontot. Azt ott nem tűz veti, hanem a lidércek.

A sámán szeme összeszűkült. Elnézett a pilács irányába, s kisvártatva rangjához méltatlan, újabb szitokszó hagyta el a száját:

– Devlacrast! Az aljasok! Majdnem a csapdájukba sétáltam. Még jó, hogy itt volt, Buford. Hálával tartozom!

– Nem tesz semmit – kuruttyolt a varangy. – Ha gondolja, tanácsnok úr, szívesen megmutatom a kiutat a lápból.

– Azt nagyon megköszönném!

Cer tanácsnok lehajolt Bufordért. A testes kétéltű elhelyezkedett a sámán vállán, s rövid utasításokkal terelgette őt a jó irányba. A sötét miatt lassan haladtak, de így is hamar kijutottak.

– Hálám soha nem múlik el! – tette le az immár szilárd talajra a varangyot Cer tanácsnok. – Nem mulasztom el hírül adni hazatértem után, milyen jellemes, megbízható állatok lakják a Béka Királyságot.

– Igazán kedves – brekegte Buford.

Elbúcsúztak, s ki-ki ment a maga dolgára. A varangy elégedett volt magával. Fárasztó volt az éji kis kaland, de amit a királyság profitál belőle…

– Megvagy, te kis féreg! – marta fel valaki a földről. Buford riadtan nyekkent egyet. Tömzsi ujjak szorongatták, lángoló szemekbe nézett egy tömzsi, apró arcon. Egy igen dühös lidérc fogságába került.

– Elrontottad a szórakozásomat – sziszegte a lény. – Embert akartam vacsorázni, de megint be kell érnem mocsári holtakkal. És ennek te vagy az oka!

– Vigyázz, mit mondasz! – igyekezett megütni legszigorúbb hangját a varangy. – Onga király tanácsadója vagyok, és…

– Felőlem lehetsz az Üveghegység eskető táltosa, akkor is bosszút állnék rajtad – dörrent rá a lidérc. – Még hogy tanácsadó! Felejtsd el. Többé nem vagy senki, csak a rabszolgám. Lidérctojásokat fogsz költeni. Ahhoz talán értesz.

Azzal vihogva, zsombékról zsombékra ugrálva indult meg a Lidércláp felé, kezében a volt királyi tanácsossal, aki elkeseredetten, rettgve gondolt arra, hogy néha túl nagy árat követelnek az államügyek az egyszerű állatoktól.