A felkelés hajnala

 

A felkelés hajnala

– Az Északi Gárda születésének története –

A férfi óvatosan kémlelt ki a fák közül. Káosz uralkodott a szántóföldön. Egy megvadult ló tombolt, letiporta a termést, mindenkit felrúgott, aki közel merészkedett hozzá. A földművesek kiabáltak, ide-oda futottak.

Kicsit távolabb hajdúk figyelték őket. Ezek viszont semmit se tettek, hogy megfékezzék az állatot, vagy bármiben segítsenek a parasztoknak. Csak figyeltek karba tett kézzel.

Végül egy vakmerő és gyors fiatal férfi elkapta a ló kantárját, s erősen tartotta, közben szóval csitította. Az állat lassan megnyugodott.

A hajdúk csak ekkor jöttek közelebb. Az egyikük durván kitépte a kantárt az ifjú kezéből.

– Takarodsz odébb, hitvány sárnyaló! – dörrent rá közben. A fák között lapuló férfi elkomorult. Jól látta az előzményeket: ez a nagyszájú hajdú hergelte fel a lovát azzal, hogy kegyetlenül ütlegelte, ordibált vele, ezért kezdett pusztítani. S ahelyett, hogy hálás lenne a veszély elhárítójának, kutyába se veszi.

– Óriási kárt okozott ez a dög – köpött a földre egy másik hajdú. – Valaki felelni fog érte.

– Így van – biccentett a ló gazdája. – S nem kérdés, kik. Ezek a naplopók bőszítették fel. Szándékosan meg akarják fosztani a kormányzó urat jogos terményeitől. Az ilyesmit nem tűrhetjük.

– De hajdú uram, tisztelettel… Mind láttuk, hogy mi semmit se tettünk – emelt szót az ifjú, aki megfékezte az állatot. – Kérem, ne állítson valótlanságot!

– Még van pofád? Miután a lovamat is el akartad lopni?!

– Én? Én nem…

– Kár, hogy senki más nem ért egyet veled. Fulgatorix!

Sebesen kezébe kapott karikás ostorának sudárját és csapóját villámok járták át. Lesújtott az ifjúra. Az felüvöltött kínjában, összecsuklott, s hevesen rángatózott. A hajdú csak akkor eresztette el, mikor már füstölgött a holttest. Ekkor körbenézett.

– Akad, aki úgy véli, ez a süvölvény igazat mondott?

Senki se felelt. A hajdú bólintott.

– Helyes. Vissza, dologra! Akit léhűtésen kapok, kegyetlen verésre számíthat.

A férfi keze ökölbe szorult. Visszalopakodott az erdő sűrűjébe, mielőtt meggondolatlanul cselekszik. Forrt benne a harag. Ha eddig kételkedett volna Albin Torrenter kormányzó s csahos pribékjei embertelenségében, az iméntiek meggyőzik. Arról is, hogy nem maradhat tétlen. De látott már ennél rosszabbat, csak nem tudta megszokni.

Jól emlékezett, milyen volt a Zordon-Perem Partia a zsarnoki hatalomátvétel előtt. A természet viszontagságainak kitett, kemény telekről híres, de nyugodt vidék. Azóta a szenvedés földje lett. Tetemes adók, terményelkobzások, növekvő munkaterhek, s ezek biztosítékául kegyetlen büntetések. Az itteniek rabigát nyögtek.

Az első hetekben, hónapokban még reménykedtek, hogy a Tanács, amint hírét veszi az áldatlan állapotoknak, letaszítja kormányzói székéből Torrentert. De a hónapokból esztendő lett, majd újabb. Az emberek kezdték elveszteni a reményt, s belenyugodtak az elkerülhetetlenbe. Legalábbis többségük.

Neki esze ágában nem volt behódolni. S őszintén remélte, hogy ezzel a szándékával nincs egyedül. Ha elegen összegyűlnek, a Tanács nélkül is legyűrhetik Torrentert, fellázadhatnak ellene.

Emberekre volt szüksége, akik hajlandóak harcba szállni a szabadságért. Találkozott már ilyenekkel – hozzá hasonlóan az erdők mélyére s az Evilágba menekültek. Akkor nem volt még terve a jövőre nézve, most azonban igen. S már nekilátott megvalósítani.

A bujdosók egyes helyeken gyakran megfordultak, egymást jól ismerték. Így köztük könnyen küldött üzeneteket. Összehívta őket az egyik búvóhelyen, egy innen pár mistföldre lévő, erdő közepén álló tisztásra. Ma éjjel megpróbálja csapattá szervezni őket.

 

***

 

Holdfényes, tiszta éjszaka köszöntött a Zordon-fennsíkra. A fenyők ezüstös köntösbe öltöztek, a rét füve, s az ott kuporgó emberek szintén.

Éjfél felé járt, mégis mind ébren voltak. Feszült, kíváncsi csend ülte meg a nagyjából húszfős, vegyes társaságot. Ifjú, vén, férfi, nő egyaránt akadt köztük. Mindük öltözékén látszott, rég aludtak utoljára ágyban, párnák közt. A vadonban bujkáltak. Tekintetüket egyfelé fordították: az épp csak parázsló tábortűz mellett álló, hórihorgas férfire.

– Barátaim, köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte. – Fontos ügyben hívtalak titeket.

– Sejtjük – szólt egy idősebb nő. – Mondd hát.

– Mi, akik itt vagyunk, otthonainkból menekültünk el, mert nem akartunk rabszolgák maradni, vagy olyasmiért bűnhődni, amit igazságtalanul mérnek ránk. Sok tragédiát láttunk, éltünk át, s nem kétlem, valamennyiünk szíve összefacsarodik attól, amivé ez a partia vált. Torrenter nem maradhat hatalmon. Vesznie kell, s felelnie az önkényeskedésért.

– Egyetértek – bólintott egy középkorú férfi. – Ám kételkedek benne, hogy bármit tehetnénk.

– Rosszul véled, barátom. Sokan vagyunk, akik a kormányzó bukását kívánják. S ez a szám csak nőni fog. Ha összefogunk, harcos csapatként állunk szembe vele, lesz esélyünk. Nem azonnal persze. Először apró célokat kell elérnünk: egy-egy ártatlan megmentése, néhány falu oltalmazása. Ha pénzt is tudunk gyűjteni, még nagyobbat álmodhatunk. Kitartással egy nap felszabadíthatjuk otthonunkat.

– Szép gondolat – szólt egy férfi. – Ennél azonban konkrétabb tervre lesz szükség a sikerhez.

– Jól mondod. Ezért vártam az egybehívásotokkal addig, amíg kiókumáltam valamit. Egy részletes, működőképes tervet.

Egy pillanatot várt, hogy lássa, továbbra is mindenki figyel-e rá. Utána folytatta:

– A sikerhez kellenek elszánt emberek, egy biztonságos rejtekhely és rengeteg pénz. Az első adott: legyek hóvirág, ha ti itt nem mennétek tűzbe a szabadságunkért. Nem véltetlen menekültetek el. Vesztenivalónk nincs. S ilyenkor az ember az ördög öreganyjával is félelem nélkül szembeszáll. S azzal se árulok el titkot, hogy rengeteg hozzánk hasonló, gyötört, dühös lakója van ennek a partiának. Megkeressük, összegyűjtjük őket, míg ötvenen, százan, ötszázan leszünk. A második pont kényesebb. Ha tényleg így megnő a számunk, nehezebb lesz elrejtőzni. Az erdők biztonságot adtak, míg kisebb csapatokban bujdostunk. Egy szervezett csoport más lapra tartozik. Olyan hely kell, amit Torrenter nem ismer, ahová nem tud vagy nem mer követni minket. Ismerek ilyet. Az Evilágban, nem messze innen áll egy város. Elhagyatott. Álca fedi. A környékét is, hatalmas területen. Úgy vélem, valaha Mistariához tartozott, ám a Meredély-hegységhez hasonlóan megsérült a két világot elválasztó fal, s odaát rekedt. Nekünk pont megfelelő lesz. Házai romosak, fel kell őket újítanunk, de a városfal jól állta az idők ostromát. S a környékén lévő hegyek rejthetnek ércet. Így jutunk a harmadik ponthoz. Az Evilágban számos lehetőségünk lesz pénzhez jutni, olyanok, amik itt nem. Kereskedni fogunk olyasmivel, ami a legtöbb aranyat és ezüstöt fialja. Ha megerősödünk és képesek leszünk Torrenteren rajtaütni, a tőle szerzett javakat is felhasználhatjuk ellene. Egy körforgás indul ezzel, melyben mi folyamatosan többre, ellenségünk pedig kevesebbre lesz képes. Nem két napba fog telni. Évekről, talán évtizedekről beszélek, mire a nyílt lázadás vállalásához eljutunk. Nem fogjuk megélni mind, talán én sem. Mégis el kell kezdenünk, mert ha mi nem, akkor ki fogja? Elsőnek lenni a legnehezebb. Ez a feladat vár ránk. Velem tartotok?

– Szép és jó, amit elénk tártál – szólt kétkedve egy idősebb férfi –, de hibát látok az érvelésedben. H a számokat nézzük, ennek a partiának nincs elég lakója, hogy felvehessük a harcot Torrenterrel. Sokan élünk itt, bizonyost több ezer, akár tízezer fő körül, de ebbe beletartoznak a kormányzó csatlósai, a csecsszopók s az öregek is. Ők nem tudnak fegyvert forgatni. A pénzszerzés s az Evilág kapcsán pedig belegondoltál-e abba, hogy többségünk nem beszéli az ottani nyelet? Hogy gondolod, hogy így kereskedhetnénk? A terved álom.

A két férfi farkasszemet nézett. Végül a szónokló biccentett.

– Megértem az aggodalmaidat – mondta. – Hadd mondjak egy történetet. Ma, mikor azt vizsgáltam, mennyire figyelik a hajdúk a közeli szántó melletti szökőkaput, a következőt láttam. Az egyik csahos felingerelte a lovát, mely kínjában vad pusztításba kezdett. Embert, vetést nem kímélt, alig lehetett megfékezni. Az egyik fiatal parasztnak sikerült. Mit gondolsz, mi lett a jutalma? Megölték, s rákenték a hajdú hibáját.

Páran a fejüket ingatták, a többség nem lepődött meg. Ő folytatta:

– Torrenteréktől ez a partia nem számíthat másra, mint amit a ló s a parasztlegény kaptak. Verés, kényszermunka, sanyargatás, szegénység, halál. Ha járomba hajtjuk a fejünket, ez a sors vár ránk. Ha felvesszük a harcot, elbukhatunk, igen. Mindkét úton parolázhat velünk a halál. De az egyiken ez biztos, a másikon van esélyünk egy boldogabb jövőre. S nem csak nekünk, hanem a Zordon-fennsík valamennyi lakójának. A családjainknak, barátainknak, az eljövendő nemzedékeknek. Abban vagyunk különbek aljas kormányzónknál, hogy nem csak magunkra gondolunk, önzetlenek vagyunk. Ez pedig hatalmas előnyt nyújt nekünk, mert ebbe kapaszkodva még szívósabbak leszünk. Amire szükség lesz, hisz nehéz harc lesz, kíméletlen. Nem ígérhetek mást a nélkülözésen és veszteségeken túl. A remény viszont esthajnalcsillagként ragyog utunk végén, hogy talán győzünk, talán szabad lesz az otthonunk. Ebbe a „talán”-ba kell kapaszkodnunk.

Övéről lecsatolta kését. Megmarkolta borzas, fekete üstökét, s határozott mozdulattal levágott belőle egy jó adagot. Majd ismét, s ismét. Addig folytatta, míg jóformán kopasz lett.

– Kölyökkoromtól büszke voltam a hajamra – mondta ekkor. – A lányok rajongtak érte. Rettegtem, hogy egy nap kihullik. Legyen ez a bizonyíték, hogy nem a levegőbe beszélek, én hozom az első, ha nem is nagy áldozatot. Az Ősökre esküszöm, hogy addig nem hagyom megnőni a hajam, míg Torrenter uralma meg nem döntetik! Ki tart velem, ki áll mellém?

Rövid csend után fészkelődés támadt. Egy soványka, tizenöt-tizenhat év körüli fiú emelkedett fel.

– Endre Pelen vagyok, és csatlakozom az ügyhöz – szólt, majd a kopasz férfihoz lépett. A következőre se kellett sokat várni. Egy középkorú nő volt:

– Gerda Asker vagyok, és csatlakozom az ügyhöz.

Az emberek egyre bátrabbak lettek, egyre többen álltak fel, s léptek a férfihoz.

– Tibur Bruin vagyok, és csatlakozom az ügyhöz.

– Carlus Huniald vagyok, és csatlakozom az ügyhöz.

– Folkus Kylon vagyok, és csatlakozom az ügyhöz.

Egy-két ember nem tartott csak velük; ők csendben odébb álltak. A kopasz férfi nem neheztelt rájuk. Tudta, hatalmas áldozatot kért.

– Köszönöm nektek – szólt az ottmaradottakhoz. – Egység vagyunk immár, csupán név kell nekünk, címer, s jelmondat. Van ötletetek?

– Három dolog kell a sikerhez – szólalt meg a Folkus nevű férfi. – Elszántság, hogy a legnehezebb pillanatban se csüggedjen az ember. Igazságosság, hogy a diadalmámor ne részegítse zsarnokká. S végül győzedelmesség, az a szívbéli s fizikai erő, mely lehetővé teszi, hogy elérje kitűzött célját. Ezeket javaslom jelszavunknak, az ezeket szimbolizáló borostyánt, fehér tornyot és sast fekete címermezőben pedig jelképünknek.

– Legyen rajta Isten Kardja is – vetette fel Gerda. – A legenda szerint a Háromvérű Fiú annak segítségével hoz el egy jobb kort Mistariába. Mutassuk meg neki, hol lesz először dolga!

– A név pedig úgy jó, ha egyszerű – merengett el Carlus. – Úgy könnyebb megjegyezni. Mit szóltok az Északi Gárdához? Ez kifejezi, hogy harcolunk, s azt, hol. Aki pedig itt él, tudja azt is, miért.

– Köszönöm a javaslatokat – biccentett a férfi. – Ha mindenkinek tetszenek, ezek lesznek.

Heves bólogatás volt a válasz.

– Akkor hát a mai éjjelen az Északi Gárda megszületett, a felkelés hajnala ránk virradt.

– Egyet mondj még – szólt ismét Folkus. – Hogy hívjunk téged? Még nem mutatkoztál be.

A férfi ránézett. Ma új életet kezd, eddigi nevét nem akarta tovább viselni. Mostantól nem egy városi elöljáró, aki tiltakozásképp elmenekült, hanem a lázadás vezetője. Új én, új név.

– Szólítsatok Tar Vincének – mondta végül.