Cserni András szerzői felülete

  Ártatlanok balladája Félreverik a harangokat, nagyurak állnak egy halott körül. A jövendő ládáján lakat, és szívükben baljós kételyek. Meghalt a király! Éljen a király? Örökös (gyermek) kettő is van, fejük nem bírja még a koronát, így parancsolni az országban addig Richard fog, mint Lord Protektor. Meghalt a király! Éljen a király! Gyanakszik a gyermekek anyja, nem bízik meg nyájas sógorában. Talán mint kígyó, megmarja, ha keblén sokáig melengeti. Meghalt a király… Élhet a király… Hintó zötyög erdei úton, árgus szemek figyelik, merre megy… „A hintó tovább ne guruljon, mi visszük tovább a hercegeket.” Meghal a király? Élhet a király? Tower falai közé zárva nem tudni, rabok-e vagy szabadok. Csendes a két ártatlan árva, s a nappalt felfalja lassan az éj. Halt már meg király, és élt új király… Odahaza a hír hallatán rémálmot lát a két gyermek anyja: mérget kever egy gaz sarlatán, kardot éleznek, kötelet fonnak. Meghalt a király? Él-e a király? Ti...

  Az áruló ébredése Valami mostanság megváltozott bennem. Bensőmet azbeszttel vert ólomlapnak érzem, kúszik keresztül rajta fojtón, marón, mint növénykacs fel a földbe vert karón egy zsigerből jövő, furcsa érzés – tompa hegyű, finoman fogazott kés… Olyan ez, mint párás hőségben talpalni sokat, mint lucskos, ázott lábbal járni városokat, mint éhgyomorra tömény parfümöt szagolni, mint úgy utazni, hogy nincs nálad, csak pár szakadt holmi, mint hánytatni haldokló tollat tintáért, mint sebet mosni úgy, hogy nem lelsz benne vért, mint iszapba merülni, mert túl sekély a tó; émelyítő, zavaros, nyugtalanító. Sajognia kéne, s nekem… ordítanom, de csak tompán lüktet e láthatatlan halom hisz az ütleget megszoktam, mint egy igásállat, mert örökhaszonbérletbe kaptam a fájdalmat. Mi történt és miért? Tudom, de mégsem, sejtett bizonyosságom portengerbe vésem: elfeledett sebek varja szakad most fel, a horizonton ködszoknyás hajnal kel, mi fagyos permetet fúj a reszkető vágás...

  Földi csillagok Éjszaka szállt hazafelé a lomha repülő, szelekből font kötél vitte, az égen feszülő. Ablakából kíváncsian lenéztem a földre, ezer város pislogott rám csillagruhát öltve. Pont olyannak látszott, mint az ég, csak megfordítva: tintaszínű sötétség, mely hideg, mint egy kripta, rajta fénypöttyök, mik innen aprónak tetszenek, ám valójában gigászok – bolygók, házak, hegyek. Olyan szép és olyan békés, nem durva és bántó, az ember fájó szemére vad pislogást rántó… Így láthatnak minket talán az égi vándorok: sokmilliárd kis csillag, mi a földön csámborog? A csillagfényes égbolt szép, és szép lehet a föld, ha minden éjjel szerény fényű csillagruhát ölt, és szép lehet bármelyikünk, ha szemét lehunyja, és magából a világra csillagfényét ontja. Egy mosollyal, kedves szóval vagy segítő kézzel, áthűlt utast megkínálni teával és mézzel, a közösen átéltekből emlékcsokrot kötni, minden jónak örülni, míg elmúlik a többi… Ezek vagyunk vagy lehetünk mi: földi...