Cserni András szerzői felülete

  A reményvesztett férfi balladája Föld mélyén, hova a nap se süt be, zúgó fémsín-testek ölén semmibe mered egy férfi szeme. Életéről gondolkodik. Fejében borongó felhők úsznak, életkedve lelohadt rég, nem áll ellen a vehemens cúgnak, mert a reményt elvesztette. Kicsi gond vagy nagy? Nem tudja senki… Erről csak álmában beszél, napközben, akár egy vidám verkli, azt dalolja, minden rendben. Bírta, amíg csak lehetett ésszel, s ma reggelre holtpontra ért. Visító kerekek között vész el, amint a metró érkezik. Gyűlik a tömeg, mert kora reggel mind igyekszik valahova, de nem számolnak a kínzó perccel, mikor a napsütés kihuny. Mert zúg már a metró, fényszeme ég, a férfi teste megfeszül; kerekek tánca a keserű vég, utána káosz, döbbenet. Véres a sín és véres a metró, iszonyat ül az arcokra. Csámcsog az étkén az acélhernyó, orruk halálszag tölti meg. Eltűnik a tragédia nyoma az állomásról másnapra, de emlékében annak, ki látta, egy életen át megmarad. ...

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  A kripta kísértete Árnyas kripta komor mélyén a Pál-katedrális alatt, ott, ahova sosem süt fény, hangok simítják a falat. Halk énekszó, kellemes, lágy, vízcsobogásszerű dallam, puha, mint a friss, vetett ágy, borús szívre édes balzsam. Sápadfehér leány dalol hószínű sírkőre dőlve, dúdol s dereng ott lenn, ahol minden hideg, néma, pőre. Énekéből régmúlt idő emlékei kelnek szárnyra, s bánatos sorsát e bús nő halkan a falnak feltárja: Élt egy fiú és egy leány kinn, a réten, hegyek között. Tanyájuk volt, ott sok bárány, s malom, mit a folyó lökött. Nevetése Hold sugara, hő szerelme napfény heve, szép szeme a csillagokra, s gyémántra hasonlít neve. De egy gonosz égi erő irigyelte tőlem nagyon, hogy forró szívvel szeret ő, s vízbe lökte egy bús napon. Megcsúszott egy kicsiny tócsán, s malomkerék szegte nyakát… Lelkem akkor, mint egy vulkán, könnyet ontott, omlott a gát. Ide hozták kripta-mélybe, hol nincs patak, madár, mező, itt szánták őt ör...