Recenzió az Élet összes arcához (Daróci Lajosné)
Recenzió az Élet összes arcához
Cserni – már a név zeneisége is kedves, visszarepít az
emlékekbe. De hagyjuk a dicsőséges
múltat, a jelen is biztató.
A gyermek beváltotta a hozzáfűzött reményeket: regényei
lebilincselő cselekményessége beszippant, elvarázsol. Versei pedig a költészet
teljes tárházát felvonultatják: a líra minden műfaját megtalálni nála, és tartalmi
sokféleségéről is beszélhetünk. Igaz ez második verseskötetére is, melynek
címe: Élet összes arca.
A kötetben hetvennégy költemény kapott helyet három ciklusba
s hat részbe rendezve. A ciklusok címe ellentétpárokra épül: Képzelet és
valóság; Mélységek és magasságok; Kezdettől a végzetig. Mindezeket kiegészíti
egy-egy kötetindító, és -záró ars poetica, valamint a ciklusok elején álló, cím
nélküli vezérversek, melyek akrosztichonjai is sejtetik az elkövetkező versek
fő tartalmiságát (kiolvashatók a BABONA, ÉREZNI és UTAZÁS szavak). Valóban
megjelenik az élet összes arca…
A következőkben az egyes részeket, s a számomra
legemlékezetesebb verseket mutatom be.
CIKLUSON
KÍVÜLI VERSEK
A kötetet ars poeticával indítja és zárja – keretes
szerkezet. Receptet kapunk a költőhöz: az élet érzésekkel tölti meg a lelket,
majd kínozza, darabokra töri, hagyja szenvedni. Igazságtalannak tűnhet, de
feloldja a szerző: „[…] költővé az érhet,/ki lent is járt, ki szenvedett, kit
meggyötört az élet.”
Még drámaibb, fullasztó hatást kelt a kötet záróverse: Ha
majd… A folyamatos értékvesztés víziójában egyre sanyarúbb körülmények közt
látja magát, elveszti szeretteit, otthonát, végül ép eszét is; naturalisztikus
képei húsba vágnak:
„Ha majd kelések
borítják meggyötört testem,
s a fakadó fekélyekből vérlucsok csorog,
ha sebláztól már három napja kómába estem,
és alig leszek ember, csak bűzlő, gennyes dolog,”
Csak a feltételes mód ad némi
feloldást (ha és amikor különbsége), valamint a dacos zárás: mély
meggyőződéssel hiszi, hogy elég, ha nem adja fel, a költészet örökké él...
Természetes, hogy ebben a korban még romantikus az ember: kemény és elszánt.
BABONÁK
BALLADÁI
Helyente Arany János elbeszélő költeménybeli hangját,
balladai stílusát, tömörségét, verselését idézi.
A mitológia, a népi szokás- és hagyományrendszer, a folklór,
a vallások és hitvilágok ismerete, a szerző műveltsége, olvasottsága mind-mind
fellelhető költészetében, s ebben a ciklusban különösen – biztos alapokon
nyugvó háttérismeret ez.
Az olvasónak is szükséges ezek ismerete Andris verseinek
befogadásához, megértéséhez. Ezek néhol nehezebben érthetővé, ugyanakkor
páratlanul gazdaggá teszik e balladákat. A poétikai elemek közt is otthonosan
mozog, szakmailag kifogásolhatatlanul műveli a költői szóképeket és
stíluseszközöket.
Csaknem minden nép mondáját, a helyekhez, a gondolkodásukhoz
fűződő meséket, mítoszokat ismeri. Van itt madagaszkári (az emberek ősei erdei
vadak), magyar, ausztrál, egyiptomi, indián, tibeti monda; tengerészszokás
(albatroszt ölni bűn); a vérfarkas és a japán kitsune (rókaszellem) legendája;
eszkimók, szláv népek, afrikaiak és dél-amerikai indiánok regéi – mind
mestermunka.
Tudatosan felépített, megszerkesztett művek ezek. Levonja az
erkölcsi tanulságot, intelmekkel lát el bennünket, mint egy sokat élt, sokat
látott, tapasztalt tanító.
Az értékek minden nép kultúrkörében megegyeznek: tilos a
természeti törvényeket megszegni, tisztelni kell az ősöket, követni a
hagyományokat. Ha nem, az istenek, a hely szelleme stb. bosszút áll, lesújt a
bűnösre. A képmutatót, az álszentet, a hitványt elnyeli a sötétség, a semmi –
mert ezt érdemli. A bűnöst a saját teste is leleplezi: remeg, csuklik, nyeldes.
Hiteles. Jogosnak véljük a morális büntetést.
Ki ne lágyulna el ilyen soroktól:
„Ám akinek
társa van, lelke mindig szabad...” (Kannibál)
„Majd
oly csendes lesz holtában, mint a korán jött kisgyerek...” (Pásztortüzek)
„Ki
igaz, nem lép túl az erkölcsösség falán …” (Holdgyermek)
„Békesség
nélkül sose lelsz megnyugvást …” (Nyughatatlan)
„Ne
vágyj tudni mindent, mert az lesz a veszted,
míg titkokat kergetsz, az eszedet veszted...” (Jégtitok)
Erkölcsi tanításait az utolsó versszakokban bölcsen összegzi,
például:
„Mi tesz
minket emberré? Az ész, a nemes lelkület,
a művészet, a jövőkép, a kitartás és lendület,
a gondolatok mélysége, a hit magassága?
Közel sem. A szeretet gyönge, magas ága
hoz termést az emberség korosodó fáján,
hát ki lemetszi, elfonnyad gyümölcsök híján…” (Pásztortüzek)
„Nincs
olyan, hogy túl régi bűn,
nem évül el minden vétek,
tintafoltként tapad, nem tűn',
s árnyéka lesz csapja vérnek.” (Bűnárnyék)
„Az
emberek és érzéseik nem bábok, nem játékok,
kihasználni, felhasználni őket nincs elég súlyos ok,
ki így tesz mégis, utoléri hamar a komor végzet,
s kopár sziklává égeti a visszaszálló igézet.” (Pusztaság)
Kedves figyelmeztetés az irodalmi újság szerkesztőjének:
„Ne
mondja meg senki, mi a szép, és mi a jó,
mert az irodalom nem korlátozható!” (Mesemondó)
VILÁGUNK
VALÓJA
A versek mindegyike látlelet jelen életünkről, a minket
körülvevő világról: csalódottság, kiábrándultság, közöny, lelketlenség, lelki
fájdalom, veszély-, veszteség- és üldözöttségérzet... Csupa nyugtalanító,
negatív tartalom; vegyesen jelennek meg az egyéni sors kihívásai s a nagy
társadalmi kérdések.
A digitális világban élők kiteregetik magánéletüket, kifelé
élnek, a másoktól kapott elismerés adja életük minőségét. A technika csak abban
áll az ilyen emberek szolgálatában, hogy előregyártott szimbólumok, érzelmi
jelek helyettesítik a kapcsolatok mélységét. Se a tudomány, se a művészet nem
kapja meg az őt megillető helyét, a reklám, a pénz, a bank, a fogyasztói
társadalom, a kereskedelem kerül középpontba.
Ösztönélet, széthúzás, harc egymás ellen... Nem kell nekünk
külső ellenség, el tudjuk mi pusztítani saját magunkat is. Irigyek vagyunk és paraziták. Mese lett az
idilli élet, a harmónia. Nem az egyén bűnös, hanem az egész emberiség. Súlyos
vádak, nem is tudunk ellentmondani, hiszen látjuk, naponta tapasztaljuk, hogy
minden szava igaz.
Végül a rész záróversében, a gigászi Fekete tavaszban
összegzi mindezt, megoldást keres és talál, végül dacosan arcba köpi a gondokat, és saját feladatát is kijelöli. A költő dolga: hírt adni, erkölcsöt mutatni,
felelősséget vállalni. Vers nélkül jéggé fagy, köddé válik a világ.
Néhány szemelvény:
„Időnként elvész az ingoványos ösvény…
Vezess át minket a lápon, lidércfény!
Leszáll az éjszaka, hódít a sötét,
csalfa fény csapásán csak sejtjük a végét…” (Lidércfény)
„Szív-bírámhoz
így szólok az utolsó szó jogán:
Embereit
gyűlölöm, de szeretem a hazám!” (Élvehalás)
„Pénzillatú bankpaloták
összekötő fonalak
a kereskedőtömeg, kik
reklámszennyet ontanak,
s a bevásárlózombik közt,
kit médiaféreg fúr.
Legbölcsebbnek hiszi magát,
de azért a pénz az úr.” (Robotizált szerelem)
„Élősködő vagy vad
ragadozó
nem kell. Százféle
halált okozó
tenmaguk és
önvalójuk elég.
Egymás parazitái
vagyunk rég:
emberhúst eszünk
és irigység-szeszt…
Homo homini lupus
est.”
(Homo homini lupus est)
GONDOLD
VÉGIG!
A második ciklus első részének fő témái a gondolati és
érzelmi mélységek. Látásmódok, elmélkedések lenyomatai, nehezebb pillanatok
krónikái.
Felveti, hogy ha híven szolgáltak bennünket, a tárgyakat is
jobban megbecsülhetnénk. Majd látjuk, nincs hová futni, elrejtőzni a gondok, a
félelem, a felelősség elől – a halál is ránk talál. Végül keserűen megjegyzi,
az irodalomban nem lehet újat alkotni, a toposzok önmagukat ismétlik. Megfigyel,
tanít, következtetéseket von le – született pedagógus.
A vers szinonimái: üzenet, vallomás, érzés, lelki lenyomat,
tanítás, élet, minden és semmi…
„Ne ítélj meg egy versem alapján” – zárja e költeményét.
Saját trilobitájának (őskori rákféle) három karéja: az
őszinteség, a bölcsességre törekvés és a szavak virágoskertje ős-formákba öntve
– egyedi képzettársítás.
Látjuk az elmerengő, melankolikus költőt is: néma tanúként
szemléli a megváltoztathatatlan múltat; összezavarodik a kétértelmű tettektől;
valamin sír, valamin kesereg együtt a világgal a Könnyek Éjszakáján.
Útmutatót, követendő példát ad nekünk, pedig még csak
húszéves a szerző.
Néhány emlékezetes sor:
„Hova futsz ily vadul, mint ereidben a vér?
Mit üldözöl, elhagy, mitől menekülsz, utolér…” (Hova futsz?)
„És az a gond,
feleim, ha a tárgyakkal így bánunk,
ily nagy teherként
nyomják nyögő vállunk,
ha egy
élettelennek se adunk tiszteletet,
hogy tudnánk
tisztelni más embereket?” (Rekviem egy telefonért)
„Ennyit mondott: ’Ne
juss soha az én komor sorsomra,
a magány az elfeledést,
az élő halált hívja!’
Ne hiába intsen
minket: emlékezzünk egymásra,
hogy ne hulljunk a
görcsös lét szúrós töviskarjába.” (Elfeledettek dala)
„sírj és zokogj,
világ! Érezd át a fájdalmakat!
Miért könyörögsz,
te balga? Nem érzi más, csak magad…” (A Könnyek Éjszakája)
NAPOS
OLDAL
Sokkal felemelőbb a következő rész, jó pedagógiai érzékről
tanúskodik e szerkesztési megoldás. Csak néhány jellemző mű:
Új szelek: azok kapnak esélyt, akik nem félnek az újtól, akik
kibontják hajójuk vitorláit.
Kincseket gyűjtünk életünk során: a Szellemét, a Szívét, a
Szem Kincsét, a Személyét (tudás, szeretet, természet, önismeret), de mind
közül talán ez a legszebb:
„A
Szépség Kincse az egyszeri élet...
őszintén
örülni minden szép percnek,
ki így
él, annak boldogság rokon,
s
gazdagon temetik el szorgos kezek”.
A Legyél! című verset öröm olvasni: az élet összes
pozitívumát, tartalmas elemeit felsorolja, mielőtt kimondja a végsőt: „de legfőképp
és mindenkor igaz ember legyél!”
Jószándékú fantomok mesélnek annak, aki érti a hullócsillagok
szavát – az éjszaka toposza és a sötétség lényei nem ellenségként, rémalakként
jelennek meg, hanem titkos mesevilág kedves szellemeiként. Egyedi gondolat.
A Szelídíts meg! – a klasszikus, örökbecsű mesét idézi:
„Ki megszelídít, lát, s ki lát, csak az ért meg.”
A folytatás ígéretével idézi meg a végtelenségbe írt, idilli
pillanatot, majd a Magányok és együttlétek címűben a szerelem emlékeit.
Gyönyörű képek váltják egymást, például:
„Az úton nélküled vagyok, de veled élek”.
Sajátos, egyedi szimbóluma, a „majdszivárvány'' segítségével
idézi meg reményt, fejezi ki a vágyott boldog, békés jövőt.
Zárásként nem is kell frappánsabb, szellemesebb gondolat:
„A gond
nem marad sokáig sehol,
csak
hogyha valaki marasztalja,
mert
kitartóbban a derű dalol,
sok évődésnek meg sok az alja”. (A muzsika színjátéka)
UTUNK
ÁLLOMÁSAI
Egy életutat szemlélhetünk végig, annak minden lényeges állomásával. Örök igazságokat fogalmaz meg közben, a kezdővers refrénje különösen találó:
„Megszületsz,
és vagy, ki vagy
– a
szerencse forgandó –,
utolér
végül a fagy,
és bezár
egy koporsó.” (A születők)
Bizony, számít, hová születünk, de egy a vég, mind meghalunk.
A gondtalan gyerekkor után jönnek a csalódások, majd hirtelen
rádöbbenünk, hogy vége az életünknek. Súlyos mondatok. Közben botladozhatunk,
megbánhatunk tetteket, de a felelősségre vonást nem kerülhetjük el. Vállalnunk
kell a tettek következményeit, miközben az ember tanul saját és más kárán. Biztató:
„[…] nálam mindig most van a megbocsátás kora”. (Milyen kár, hogy
megbocsáthatatlan bűnök is vannak – gondolkodom el ezen a nagylelkű gesztuson.)
A Fordulópont c. vers akrosztichonjából a „TIZENNYOLC” szó
olvasható ki – azon bizonyos határ átlépésének emléke, melyet oly izgatottan
vár minden kamasz.
Kedves búcsúzást olvashatunk ezután, elköszönés a
középiskolától. Számot vet, mit kaptak útravalóul. Az emlékek felsorolása
gazdag, boldog leltár. (Tudjuk, az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumról van szó,
megérdemli az intézmény, hogy megjelenjen a neve.)
Majd az ifjúság szonettjei következnek. Egy egész élet
ciklusa, mint aki túl van minden megpróbáltatáson, tapasztalaton, buktatón.
Szintén az ifjú évekről szól a Szikrát hány a Nap tüze…; életigenlés, tenni
akarás, ifjonti hév süt belőle – ellentétben áll az előző önvádló, bűnbánó
szonettektől. A záró sorokban Érd nevét találjuk a versfőkben. Köszönet? Tisztelgés? Talán mindkettő.
Az egyetemi éveket töltő diákokat szellemesen kategorizálja:
a lusta, a hedonista, a tévelygő csoport megbűnhődik. De a friss diplomás
oktató, a konok professzor, a nagyravágyó dékán se jár jobban, „nő a szürke
valóság, fogy az álombéli” – nincs menekvés, egyforma a vég: „Mint mindegyik, a
Halálfán ért véget e viszály.”
Eléggé kilátástalan vízió következik: a tanulmányok
befejezése után jön a lelketlen robotolás. A felnőttkorból visszavágyunk a
gyerekkorba – csalódások sorozata ér, és már „semmi se lesz olyan, mint valaha
volt”; s közben akaratlanul is azt az utat követjük, amely ellen korábban
lázadtunk. Letargikus, kiábrándító – csak a következő versben van némi feloldás
(Bakancslista), ahol csodálatos élmények megélésével kecsegtet. Idilli zárása
az életnek: együtt békében megöregedni valakivel. Igaz, mielőtt elmúlunk, még
jönnek a fekete lyukak, a demencia... Húszévesen is kiválóan látja a véget, a
sűrű homályba bukót....
Majd a rész záróversében
foglalja össze három röpke versszakban az élet egészét: „Arcodon a sorsod, s
kezedben az élet.” (Ezt egyébként a Falus házaspár megzenésítette, szeretettel
ajánlom mindenkinek: Arcodon és kezedben – YouTube-on elérhető.)
EGYSZER ELMÚLUNK
Már a cím is elbizonytalanít, nyugtalanít, ha egy húszéves
fiatal mondja. Hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy aki megszületett,
szükségszerűen elbúcsúzik egyszer a földi léttől.
Tudjuk. Az eszünkkel… Csak a lélek, a szív hogyan fogadja el
az elfogadhatatlant. És mikor tud szembenézni vele...
Milyen pazarló a természet! Az a rengeteg tapasztalat, tudás,
kutatás, műveltség, olvasottság, kreativitás, önzetlenség, becsület stb., ami
egyetlen ember fejében, szívében felhalmozódik egy életen át, csak úgy
nyomtalanul, gyökértelenül, könnyedén elszáll az éterbe, szertefoszlik, mint a
köd, elvisszük magunkkal...Ha ez összeadódna, milliók és milliók szellemi
kincsévé válna... De nem tud mindenki tudatosan nyomot hagyni...
Remények? Vigaszok? – reinkarnáció, örök élet? Senki nem
kapott még pozitív visszacsatolást odaátról, nincsenek megnyugtató válaszok a
felvetődő kérdésekre. Marad a bizonyosság: bezár a fekete koporsó.
Milyen lehangoló. Depresszióssá válunk. Legszívesebben
zokognánk. (A téma ideiglenes elhessegetése is jó ötlet.) Különös, hogy ami
nekünk nem vonzó, más népek kultúrájában szerves része az életnek, sőt egész
életükben a halálra készülnek (étel, ital, használati tárgyak, gazdagság
felhalmozása a piramisokban...)
E hosszú felvezetés után nézzük a verseket. Nyolc költemény
került e részbe, mindegyik más-más aspektusból ragadja meg a halál témáját.
Akad tájvers, elégia, epigramma; érdekes módon a halál nem rémisztő, gonosz
alakként jelenik meg, szinte mindegyik műben békés, az élet természetes
velejárója, legrosszabb esetben is „csak” szenvtelen. Persze ettől még nem
válnak vidámmá a versek – a téma súlyos…
Nem számít, milyen szellemi és anyagi gazdagságban éltünk, az
„Ezerarcú utazó” elviszi a királyt, a koldust, az aggot, a fiatalt, a hőst, a
tolvajt, a tudóst, a művészt, embert, állatot... Villon haláltáncát idéző
félelmetes, ijesztő tabló, amit csak fokoz a tárgyilagos, már-már barátságos
költői nyelvezet. Nem fél a haláltól: kedélyesen csap majd neki paroltát, ha
eljön, s átkarolva ballag vele az elmúlás felé…
Temetői csendélet – gyönyörű. Szemléletes, békés tájleírás,
még vonzó is lehetne: hangok, madárdal, színek, illatok, üde növényzet, csend,
intim harmónia kívül-belül, festői szépség, nyugalom – kár, hogy csak az élők
tudják értékelni.
Személyesebb búcsúversek is megjelennek: egy jóbarátot utolsó
útjára kísér, egy kedves ismerősének Emlékezni című versében állít mementót, s
közben int minket: legyünk együtt, szeressük egymást, mert eljön a vég, s akkor
már késő lesz…
A tömör Sírbeszédben a hantokat faggatja: meséljenek az
alattuk fekvők életéről. De a kövek némák, s az embert előbb-utóbb elfeledik,
így nyomtalanul tűnik el.
És ha mégis sikerül valami nyomot hagyni? Meddig tart? Meddig
emlékeznek ránk azok, akiknek most fáj a mi hiányunk? Minden temető tele van
egykor szeretett emberekkel. Egy darabig rendezgetik a sírt a hátramaradottak,
aztán elszoruló torokkal konstatálhatjuk, hogy a Föld forog tovább nélkülünk –
mindegy, hogy „Sárban vagy aranyban” nyugszunk. Még jó, hogy ott alant
fogalmunk sincs, mennyire hálás/hálátlan az utókor. Ugyan már, küzd ő is
valameddig az élettel, aztán majd belehal ő is. Vele miért történne másként,
mint elődeivel?
Amikor a húszéves szerző rendelkezik, mi legyen vele, „mikor
a nyarának vége” (a testével, tárgyaival, vagyonával, könyvtárával és saját
műveivel), már nem látunk a könnyektől....
Az empátián túl a közös jövőkép
az, ami kihúzza a lábunk alól a talajt. Víziók és plasztikus, reális képek
váltakoznak, miközben „egy életen át vándorlunk a lenyugvó nap felé” – ennek
költőisége hoz némi feloldást.
Összegezve: tartalmas, sokszínű, költői eszközökben gazdag, a
lírai műnem számos műfaját felvonultató, tudatosan szerkesztett kötetről van
szó, melynek versei forma és tartalom tekintetében is megállják a helyüket a
kortárs irodalom színpadán.
Nagy büszkeséggel és örömmel ajánlom Cserni András új
kötetét. Kedves Olvasó, akármilyen kifinomult az ízlésed, találsz benne szívhez
szólókat, biztosan tudom.
Érd,
2024. ápr. 25.
Daróci Lajosné
IRKA-főszerkesztő
Megjegyzések
Megjegyzés küldése