Leszámolás a Nagyvárad téren

 

Leszámolás a Nagyvárad téren
Első rész: Szemtelenség a harmadik hatványon

Az utóbbi időkben a fókák kezdtek borzasztóan elszemtelenedni. Mintha azáltal, hogy felvásároltak pár tekintélyes méretű pesti bérházat, mindjárt megmondhatnák, ki és milyen dallamot ugasson. Felháborító.

Igaz, nem indult ez ilyen radikálisan. Először csak megszólaltak. A szájtáti állatkerti látogatóknak előre köszöntek, hogy „Alászolgja!” meg „Jó napot kívánok!” Biztos vagyok benne, ha kalapjuk lett volna, megemelik. De nem volt – akkor még. Ugyanis csodálóik csordája ajándékokkal kezdte elhalmozni őket a jeles mutatványokért cserébe. Kaptak halat, pöttyös labdát, jeges-tengeri útikönyvet, ám egy idő után már szabályosan utasítgatni kezdték a pesti honpolgárokat, hogy milyen minőségű adományt szíveskedjenek színük elé helyezni, s milyen rendszerességgel. Ha pedig valaki ellenkezni mert, azzal különös kegyetlenséggel bántak el: Trafóka nevű társuk eszkimó bundabugyivá transzformálta őket. Brrr, borzalom!
Oh, pardon! Be se mutatkoztam. Ődörgőpusztai Sombokor, főállású kotnyeleskedő és hivatásos harmonikás rémalak – maszekban makadámút-mázoló. Nincs az az alacsony vérnyomás, mit föl ne tudnék tornázni az egészséges kétszázhúszas tartományba. Legalábbis azt hittem, nincs. De aztán jöttek a fókák.
Nagyon rossz hatással vannak az üzletre. Az intravénásan adagolt koffein nem emeli úgy a vérnyomást, mint ezek a gazemb…gazállatok. Én csak nyugodt ügyfelekkel tudok foglalkozni. Az eleve magas vérnyomást még magasabbra tolni egyfelől ökörség, másfelől nem költséghatékony, harmadrészt életveszélyes – leginkább rám nézve; akut koponyarepedést és bordatörést lehet tőle közvetetten kapni. Tennem kell hát valamit – gondoltam akkor. Különben lehúzhatom a rolót, s felcsaphatok utcai léglabda-zsonglőrnek.
Épp ezért kerestem fel őket dérrel-dúrral, dúlva-fúlva (mikor rájöttem, hogy még az én vérnyomásomat is emelik, nem csak az ügyfeleimét, még dühösebb lettem, így tovább nőtt a vérnyomásom, ami tovább fokozta a haragom irántuk…kedvem lenne akrilfestéket szintetizálni abból a jómadárból, aki feltalálta az ördögi kört). Volt annyi eszem, hogy ne egyedül érkezzem. Magammal vittem Fifet, akinek messze földön híres gyomorsava szükség esetén a szemtelen fókákkal is elbánt volna, valamint a két kotnyelemet, Excaliburt és Cortanát, akikkel szebb napokon a kotnyeleskedést végzem. Mikor csípőre tett kézzel, a borzasztóan hegyes kotnyeleket szorítva, oldalamon Fiffel megálltam Fókarcsi, a Fókapitány előtt, ő s a díszes társasága különös pillantást vetettek rám.
- Ez meg ki a szösz? – tette fel a szituációhoz illő kérdést Fókarcsi, nagyfokú műveltségről téve tanúbizonyságot. Bemutatkoztam. Hangom bírhatott némi bíráló színt, ugyanis az egyik különösen kövér állat megjegyezte:
- Hangyabolyba tenyereltél vagy mi a hipotermiás eszkimólábujj gondod van?
- Több tiszteletet, Pufóka! – intette le Fókarcsi, de addigra már kitört az általános zavar.
- Tisztelettel beszéljen, különben kettéhasíttatom egy fókarddal!
- Elhallgasson, Fókatona! Ez nem az idegenlégió!
- Mi bajod az idegenekkel, Trafóka?
- Jaj, Ufóka, nem rólad beszéltem! Nem kell mindent magadra venni…
- Enni? Mit lehet enni?
- Nem enni, venni, Sükefóka! De nem hozzád beszéltünk.
- Igen, tudom, hogy régen szebben éltünk, de azért ez se kutyafüle.
- Ó, süketség, ó nagyothallás! Értelmes kommunikációnak mély sírt ás…
- Ne most kezdd a verselést, Szapphoka!
- A művészetnek nem lehet parancsolni, te vén, maradi, bőrfejű…kalucsni.
- Az meg mi?
- Nem tudom, nem tudom, fogalmam sincs arról, de rím gyanánt nem találtam mást e weboldalról…
- A jégcsaposkisujjú eszkimó fagylaltistenre mondom Szapphoka, ha még egy rímet faragsz, átalakíttatlak Trafókával bundabugyivá!
- Na ácsi, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam…
- Milyen bácsinál maradt a kék tavam?
- Ezt nem lehet idegekkel bírni…
- Csendet! – dörrent fel Fókarcsi megunva a meddő vitát. – Kulturált állatok így nem viselkednek. Különben is vendégünk van. Hát le akarjátok járatni magatokat előtte?
- Felesleges az igyekezete, az én szememben a nulla Kelvin nem olyan abszolút nulla, mint ez a szemtelen bagázs – dörrentem rá. – Elegünk van abból, hogy dirigálnak, mint valami önkényurak! „Tengeri halat csak fókák vehetnek”, meg „a Hősök terén állítsanak fókaszobrokat.” Felháborító! Ha emberként akarnak élni, vegyék tudomásul, hogy nekünk szabályaink vannak, amihez maguknak is ragaszkodniuk kell, és punktum!
- Há! Milyen aranyos! – kacagott fel Ufóka. Zöld tokája és kocsányon ülő szemei csak úgy rázkódtak. – Te komolyan azt hiszed, ha pukkancskodsz itt egy kicsit, majd térdre hullva esdeklünk a bocsánatotokért? Megjegyzem: nincs térdünk! Már csak ezért se következik ez be sose…
- De komolyra fordítva a szót – nézett rám hidegen Fókarcsi. – hidegen hagynak minket az emberi törvények. Egy szabályt ismerek: az erősebb győz. Mi pedig erősebbnek bizonyultunk a puhány pestieknél. És ha most megengedi – bár jobban belegondolva, hidegen hagy, megengedi-e – a szemtelenséget hivatalosan is a harmadikonra emelném.
Azzal megfogott egy zsák szemtelenséget (odakészíthette már korábban maga mellé, s tömte bizonyost magába mint cukrot a Herpeszes Ödönke – innen az a fene jó modora), majd nagy vigyorogva felemelte, s egy elharmadolt ikonra helyezte.
- Tessék parancsolni… Illetve dehogyis, eszébe ne jusson parancsolni! Szemtelenség a harmadikon..on.
Fif kérdőn pillantott rám. Tekintetében égett a kérdés: Mehet a gyomorsav? Én azonban leintettem. Kulturált módon is el lehet bánni az efféle csirkefogókkal. Ennek fényében olyan keményen koppantottam a két kotnyelemmel, hogy a frissen festett makadámútról menten lepattogzott a kárminvörhenyes rózsaszín lakk.
- Bélszín és pakura! Nem tűröm tovább, hogy kiskirályok módjára bűntetlenül szemtelenkedjenek! Az erő dönt, igen? Rendezzük le, ki az erősebb. Kihívom magukat egy párbajra! Ha fölébük kerekedem, biztosra vehetik, hogy később is érvényt szerzek akaratomnak, akár kevésbé civilizált eszközökkel. Ha pedig maguk gyűrnek le engem, alázatos ölebükként addig ugatok a Holdra, míg szánalomból sajttá nem változik.
- Ú, ez teszik! Szeretem a sajtot! – nyalta meg a szája szélét Pufóka. Fókarcsi azonban gyanakodva nézett rám.
- Párbaj? És mégis hogy képzeli azt el?
- Harcmodort választunk, esetleg valami játékot. Aki győz, az lesz az erősebb.
- És mi mind maga ellen?
- Az és annyi szövetséges keríthető, akire és amennyire igényt tartanak.
- Elegen vagyunk mi – dörmögte Trafóka. – Amondó vagyok, leckéztessük meg.
- És hol? – vetette fel a szakszerű kérdést a Fókatona.
- Milyen kés? Milyen holt? – rikácsolta Sükefóka.
- A Nagyvárad téren egy kerek hét múlva – feleltem, nem törődve a nagyothalló uszonyossal.
- Micsoda nagyszabású küzdelem lészen! – sikkantott Szapphoka, s uszonyaival ügyetlenül markolva lúdtollát, maszatosan firkálni kezdett pergamenére. – Eposzt írok, hőskölteményt…
- Ha csak addig át nem alakíttatlak bundabugyivá – morogta Ufóka.
Közben Fókarcsi meghányta-vetette a dolgot, s dűlőre jutott:
- Legyen. Üsse fókavics! – s uszonyát nyújtotta, én pedig megráztam. Erős volt a kísértés, hogy az Elek T. Rongyos Árammal rázassam meg magam helyett, de végül visszafogtam magam. Elvégre úriember volnék, vagy mi a szösz.

Az maradt csak hátra, hogy a bajvívás nemében megállapodjunk. Olyan kellett, amiben mindketten egyformán ügyetlenek vagyunk, hogy senki se jusson különleges előnyökhöz. Így a választásunk a skandináv szóhalászatra esett – merítőhálóval és varsával. Elégedetten távoztam. Bíztam benne, hogy pár nap múlva letörlöm az önelégült vigyort a pofókájukról.
Akkor állt csak meg bennem az ütő, mikor rájöttem, hogy nincs tehetségem a halászathoz.

– Második rész: A rozmárok elhivatása –

Ha valaki nem tud olvasni, nehéz megbirkózni egy könyvvel (különösen, ha az adott könyv feketeöves karate-világbajnok…brr, ne is kérdezzétek). Aki nem ért a kötéshez, nem sűrűn fog gyapjúsálakat készíteni (persze nemezsálakat se, de most nemez a téma…úgy értem, nem ez a téma). Nem meglepő tehát, hogy aki a halászathoz annyit se konyít, mint Herpeszes Ödönke a mángorláshoz, elég könnyelműen teszi, ha e tevékenységet jelöli meg egy sorsdöntő összecsapás elvégzendő feladataként.

Igen, részemről se volt kifejezetten jó ötlet. Mit szépítsem: egyenesen gyatra.
- Ki fognak csinálni – jegyezte meg szenvtelenül Fif. – De megígérem, tisztelettel foglak hordani, miután bundabugyivá transzformáltak téged…
- Na ezt sürgősen be lehet fejezni – állítottam le ingerülten. – Inkább égess el rituálisan a spirituszkockáid felett, de én senkinek se leszek a prémes alsóneműje. Különösen neked nem.
- Ahogy érzed – vont vállat. – Ne mondd, hogy nem ajánlottam fel.
Gondolatban már máshol jártam. Kicsit melléfogtam a feladat terén, ez igaz. Azt se tartottam elképzelhetetlennek, hogy mikor a fókacsapat jelenetet rendezett, tulajdonképpen színjáték volt az egész, hogy a figyelmemet eltereljék, amíg Fókarázsló (akit jut eszembe, nem is láttam köztük) megbűvöl, hogy nekik kedvező harcnemet válasszak. Merthogy tudták, előbb-utóbb kihívom őket, az biztos. Mint ahogy az is, én vagyok a legveszedelmesebb ellenségük – no meg Fif spirituszkockái. A mi duónk képes felvenni velük a harcot. De mivel ekképp megnehezítették a dolgunkat, a mérleg az ő oldalukra billent.
Kivéve, ha…
- Te Fif – álltam meg hirtelen. – Ugye jól emlékszem, hogy segítségül hívhatunk akárkit?
- Jól.
- És az akárki kategóriába beletartoznak a rozmárok is, ugye?
- Azok is.
- Akkor megkeressük őket. Tartoznak nekem egy szívességgel.
Hogy miért is lettek adósaim a rozmárok, hosszú történet, melyben szerepel egy kardszárnyú delfin, egy kardfogú tigris, egy kardfarkú hal, egy kardbársony nadrág, egy kardjába dőlt ember, aki már unja ezt a sok kardoskodást, meg egy majdnem kardfülű ingyombingyom (olyan éles a hallása, mint egy sikerült kardpenge, de mégiscsak előnytelenül nézne ki, ha szablyák merednének ki a fejéből, amik köztudottan nem segítik elő túlzottan a hallást). Egy nap majd elmesélem azt is.
Legyen elég annyi, hogy tudtam, segíteni fognak. Már csak el kell jutnom hozzájuk.
Mivel az egyes metró épp Atlantiszosat játszott (értsd: áthívta vacsorára az Atlanti-óceánt, az meg hozta az egész pereputtyát a Jeges-tengertől a Mexikói-öbölig, és annak rendje s módja szerint elárasztották az aluljárókat, miközben csevegtek és mutogatták egymásnak a legújabb műanyagzacskó-divatot), vízi közlekedést kellett választanom. Szerencsére az irdatlan víztömegekkel együtt megannyi lakójuk is szépséges fővárosunkba érkezett. Rögtön kiszúrtam régi barátomat, Tonna donnát, Koránkelő Korállelő Kollaboráció testes tonhal-elnökasszonyát. Szerfölött és látványosan unatkozott. Olcsó feketekávét kortyolgatott, miközben akkorákat sóhajtott, mint Herpeszes Ödönke, amikor felolvassák neki a Háború és békét. Odamentem hozzá és megszólítottam:
- Uszonyit csókolom, Tonna donna drága!
- Sombokor! Micsoda kellemes meglepetés! – terült szét méretes vigyor méretes képén. – Hát mit jársz erre, hol a madár se…? Ja persze, itt laksz. Mi jöttünk ide. Pedig semmi kedvem nem volt, elhiheted.
- Elhiszem.
- Épp egy nagyon érdekes korálra leltem, mikor korán keltem, és nem ekkor támad kedve a drága Vörös-tengernek családi nagygyűlésen illegetnie magát?
- Borzalom!
- Az hát!
- És minket is igencsak akadályoznak. El kell jutnunk a rozmárokhoz. Így azonban…enyhén szólva is nehéz lesz.
- Hm, súlyos gond. De azt hiszem, tudom, ki segíthet rajtatok.
Füttyentett egyet, s kisvártatva felbukkant a habok közt egy ifjonc kardszárnyú delfin. Kíváncsian nézett minket, s közbe csattogtatta rozsdamentes acélpallosokból álló kardszárnyait.
- Hát ezek meg kik, Tonna donna?
- Régi jó barátaim, Sombokor és Fif. Fuvarra van szükségük.
- Jaj de jó! Végre! Már untam ezt az eszmecserét. Komolyan mondom, ha még egyszer meghallom, hogy valaki a mikroműanyag-piercingeket ajnározza, én ledarálom a kardszárnyaimmal… Apropó, be se mutatkoztam – fordult felénk újfent. – Minorka vagyok, huszonöt év alatti római kardszárnyú delfin. De jövőre töltöm be a huszonötöt, akkor megváltom a kanári-szigeteki állampolgárságot, és onnantól Mallorca leszek.
- Csodás terv – bólintottam.
- Az hát. Hova lesz a fuvar?
- A rozmárokhoz.
Felpattantunk a hátára, búcsút intettünk Tonna donnának és elindultunk. Átvágtunk a Vörös-tengeren, az Atlanti-óceánon, a Mexikói-öblön, az Indiai-óceánon és a Jeges-tengeren, majd kilyukadtunk a Deák Ferenc téren. Hamar észre is vettem a rozmárokat: a KFC-ben, és láthatóan morcosak voltak. Intettem Minorkának, hogy várjon, s nyomomban Fiffel beléptem az étterembe. A vezetőjük, Rozmár azon nyomban észre is vett és rámköszönt:
- Jaj de jó, hogy látlak! Segítened kéne nekünk.
- Tényleg? – kérdeztem meglepve. – Az azért vicces, mert én is azért kerestelek meg titeket, hogy a segítségeteket kérjem. Ideje törlesztenetek az adósságotokat.
- Írjuk még ezt a többihez! Kérlek!
Meghánytam-vetettem a dolgot.
- Tulajdonképpen miről lenne szó? – érdeklődtem óvatosan.
- Hát az, hogy ezek hazudtak – bökött agyarával mérgesen a pult felé.
- Hazudtak?
- Igen. Nem adnak kagylót.
- Kagy…lót?
- Azt.
- Miért adnának kagylót?
- Mert ez az étterem neve! KFC – Kagylót Főzzél Cula! Világos, mint a földgömbmintás ágynemű.

- Hát, tudod…a KFC rövidítés nem azt jelenti, hogy… – kezdtem, de Rozmár villámló tekintetét látva elhallgattam. – De Fif megoldja.
Barátom felvonta szemöldökét, mintha ő nem tudna róla, hogy elintézi, de aztán vállat vont, és eltűnt a pult mögött. Kisvártatva visszatért két rémült alkalmazottat taszigálva, akik hogy-hogy nem, frissen főtt kagylók tucatjait pakolták nagy KFC-s kosarakba. Rozmár elvigyorodott.
- Na ez már döfi!
És enni kezdtek. Közben sorban bemutatkoztak Fifnek és megköszönték a segítségét.
- Én Rozmár vagyok, ugyanis már kinőtt az agyaram.
- Én Rozmég, ugyanis még nem nőtt ki az agyaram.
- Én Rozmost vagyok, mert ebben a pillanatban nőtt ki az agyaram.
- Én Rozmajd vagyok, mert letört az agyaram, de majd újra kinő.
- Én Rozsoha vagyok, mert valójában sirály vagyok, és ezért sose fog kinőni az agyaram.
- Én Roztalán vagyok, mert nem emlékszem, hogy sósavval vagy fogkrémmel mostam agyarat, és talán feloldódott, talán nem, talán kinő újra, talán nem.
- Én Rossmann vagyok, mert a Rossmannban vásárolok.
- Én Rozália vagyok, mert csak.
Mire ezen a körön végigmentünk, befejezték a vacsorájukat is. Ekkor avattam be őket a részletekbe. Rozmár komolyan bólintott:
- A fókákkal nekünk is bőven van elszámolnivalónk. Leginkább háromig, de az is lehet, hogy piig. Mindenesetre számíthatsz ránk. Mutassuk meg nekik, ki az erősebb!

Megtörtént hát a rozmárok elhivatása. Fellélegeztem. Talán mégse lesz belőlem bundabugyi – gondoltam reménykedve.

– Harmadik rész: Skandináv szóhalászat –

A Nagyvárad teret úgy gondolom, mindenki el tudja képzelni (aki pedig nem, az lehunyt szemmel idézze fel a nagy várát…bár nézőpont függvényévé lesz így e kérdés, mert lehet ugyebár Nagyváram tér vagy Nagyvárunk tér is…de ebbe most ne menjünk bele). Azonban mikor elérkezett a viadal napja, kicsit se hasonlított korábbi önmagára.

Mit szépítsek a dolgon: a környező házakat, az utcai lámpákat, de még a járókelőket is bundabugyiba bugyolálták a fókák, hirdetve: vereségem esetén jómagam is egy helyre kis lámpán fogok lengedezni a szélben, mint Herpeszes Ödönke a hintán.  Mintha ezzel megrémíthettek volna. A nagyfokú ízlésficammal elkészített dekoráció láttán az agyam szépségérzet-központjában keletkező enyhe nyomáson kívül semmiféle hatással nem volt rám a degenerált dekoráció.
Az uszonyosok apraja-nagyja már várt ránk, mikor megérkeztünk a kardszárnyait csattogtató Minorka hátán. Rögtön kiszúrtam Fókarcsit, a Fókapitányt párnázott trónszékén tespedve, mellette a fókardot szorongató, mogorva Fókatona, a pattogatott kukoricát ropogtató Pufóka, a félelmetes hírű fókatalizátort őrző Trafóka, a varázspálcáját babráló Fókarázsló, a hallókészülékét igazgató Sükefóka, a különös külsejű Ufóka, valamint a verseivel foglalatoskodó Szapphoka. A többit nem ismertem névről, valószínűleg alacsonyabb fókasztból származtak, mintsem nevüket közhírré tétethették volna.
Mikor észrevettek minket, széles vigyor ült pofókájukra, ám nem lehetett valami kényelmes ott ücsörögni, mert éppen csak hallható „Arezedásangyalát!” felkiáltást követően látványosan odébb is állt, s átadta a helyét a mélységes döbbenetnek, aki fókalapot emelve foglalt helyet az elképedt uszonyosok képén. Persze ez a döbbenet nem nekem szólt elsősorban, vagy a kotnyeleimnek, de még csak nem is Fif fenyegető spirituszkockáinak, hanem Minorkának és a rozmároknak.
- Hát ez meg…mi a szösz? – nyögött fel nagyokat pislogva Ufóka.
- Nem szösz, hanem rozmárok – mordult rá Rozmár. – Név szerint maga Rozmár, Rozmég, Roztalán, Rozmost, Rozsoha, Rozmajd, Rossmann és Rozália!
- Milyen rossz dália? – kérdezte Sükefóka.
- De hát az ott nem is rozmár! – bökött válaszadás helyett Rozsohára Pufóka. – Az ott egy sirály!
- De lélekben rozmár vagyok! – sivította Rozsoha. – A külső nem számít! Az csak földi hívság.
- Milyen síkság?
- De hát nincs agyara!
- Ezért vagyok Rozsoha!
- A te sorsod, az lesz mostoha, hitvány huligán! – ripakodott rá Sükefóka, és Fókarcsi e ponton látta jobbnak közbelépni.
- Nos, Ődörgőpusztai Sombokor, úgy látom, helyre kis csapatot gyűjtöttél magad köré.
- Nem tiltja a megállapodásunk – tártam szét a karomat ártatlan arccal.
- Való igaz – morogta kelletlenül. – Bár véleményem szerint ez már…
- Merészség a hatodikon? – kérdeztem elvigyorodva, s egy szép zacskó merészséget (ötszázhatvan forintos kilós áron kapható a Sarki Közértben – csak a pingvinekkel kell számolni, ha épp délben megy az ember, elvégre akkor déli-sarki közértté válik), és egy hatod Sárkányölő György-ikonra helyeztem annyi méltósággal, mint ahogy a Herpeszes Ödönke hajtja meg derekát illemtan-órán.
A fókák köpni-nyelni nem tudtak a döbbenettől, ami különösen Pufókának okozott gondot, aki továbbra is tömte magába a pattogatott kukoricát, ám az csak gyűlt és gyűlt szájában; se ki, se lejjebb. Végül a pulykavörös Fókarcsi mondta ki a végszót:
- Akkor hát harcra fel?
- Harcra fel!
S megkezdődött a leszámolás a Nagyvárad téren.
A skandináv szóhalászat lényege, hogy mindenki kap egy nagyobbacska lepedővel egyméretű táblát, s abból kell kihalásznia minél több szót. Aki az idő lejártakor gazdagabb zsákmánnyal büszkélkedik, győz.
Jól indultunk. Felállítottam egy varsát, kivetettem két nagyobb meg egy kisebb hálót, Rozmajd és Roztalán alámerültek, hogy a hálókba kergessék a virgonc szavakat, Rozsoha pedig az égből kémlelte a potenciális zsákmányokat. Közben Rozmár, Rozmég és Rozmost a hálókat segített igazgatni, Fif (készenlétben tartva spirituszkockáit és öngyújtóját) éberen figyelte a fókák minden rezdülését, nehogy egy váratlan pillanatban nekünk támadjanak, Rossmann pedig Rossmann-kuponokat szórt az ellenfél sorai közé, hogy elterelje a figyelmüket a szóhalászatról.
- Hogy állunk? – kérdeztem a felszínre bukkanó Roztalánt.
- Egész jól. Fogtunk eddig egy jottányit, egy elkelkáposztásítottalanítottátokat, meg jónéhány hóbelevancot. Úszkál lenn egy megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért is, hamarosan a varsák egyikébe űzzük.
Rozsoha ekkor csapott le, s fogott egy kövér akaratlagosságaikhozt. Gyűltek a szavak a vödrünkben, s gyűlt bennem a remény, hogy győzhetünk.
Ugyan a fókák híresen kiváló halászok hírében állnak, de skandináv szóhalászat közben úszni kell. S hiába álldogáltak a hírükben, a szavaknak nem akaródzott a közelükbe menni. Ott ette meg a fene az egészet – hallottam is, ahogy jóízűen csámcsog.
- Hát ez kész fókatasztrófa! – nyögött föl elkeseredetten Ufóka.
- Umphfmmhfffphhff – jegyezte meg nagy bölcsen Pufóka, aki továbbra is teli szájjal állt kiváló halász hírében, mivel továbbra se tudott se köpni, se nyelni.
Fókarcsi, a Fókapitány látta, ennek a fele se tréfa. Tudta, veszteni fognak, és akkor aztán lesz ne mulass! Fif magával viszi őket a Pilisbe, ahol spirituszkockái lángja fölött rotyogtat belőlük egy kiadós pincepörköltet.
- Tűnjünk innen! – adta ki az utasítást. Utoljára rám emelte dühös tekintetét. – Úgy látszik, lerendeztük, ki az erősebb, s meglepő módon te lettél az. De nehogy azt hidd, hogy ezzel vége! Lesz még nekünk fókarácsony!
Ez volt a végszavuk; menekülni kezdtek. Mivel nem állnak jó futók hírében, elkezdhették szedni úszólábaikat, nem kellett tovább hírükben álldogálniuk, eliszkolhattak. Otthagytak csapot-papot, és még jópár gusztusos szót, meg szegény Sükefókát is, aki mit se hallott az egészből. Csak állt tovább nagyothalló hírében még pár napig, aztán elunta magát és az első északi-sarki járattal hazavonatozott.

Hát ennyi volt. Fellélegezhettünk a szemtelen bundabugyi-gyártó uszonyos kéjurak basáskodása alól. Tán nem olyan eposzba illő leszámolás volt, amiről Szapphoka megírná az Iliász Fókászt, de egy nagyon fontos tanulsága azért van: