Rozmárok és ramazuri 1.

Rozmárok és ramazuri
– Első rész: A Jeles-tengeri kiruccanás –

Minden akkor kezdődött, mikor az a szemtelen (és természetesen fül-, illetve orrtalan) áramlat áram lett, egy gondomból pedig rögvest hárem…oppardon, három lett. Illetve, dehogyis. Jóval előbb, de nem fogom Léda tojásainál kezdeni a történetet (már csak azért se mert nem Trója ostromáról lesz szó, de nyomokban tartalmazhat Iliászt is…az allergiásoknak mondom).

Mindenekelőtt bemutatkozom: Ődörgőpusztai Sombokor vagyok, főállású kotnyeleskedő és hivatásos harmonikás rémalak – maszekban makadámút-mázoló. Talán emlékszik rám a kedves Olvasó a fókákkal történő Nagyvárad téri leszámolás krónikájából. Akkor tettem egy könnyelmű ígéretet, hogy elmesélem, miért tartoztak nekem szívességgel a rozmárok. Előre jelzem, nem hétköznapi történetről van szó – tekintve, hogy vasárnap délelőttönként tétetik majdan közzé. Ehhez mérten fogadják (Megjegyzés: aki nem ismeri a Nagyvárad téren esett esetet, annak javaslom, hogy kövesse a földnélküli jobbágy példáját és magára vessen.)
Valamikor COVID előtt 2000-ben történt, hogy ültem a fa alatt, s ölembe hullt egy lehetőség. Igen megkönnyebbültem, hogy nem almafa alatt ültem, mint anno Newton, mert az alma még fejet érve is fájdalmas, hát még ha ölbe hull… De a lehetőségfa termése szerencsére nagyon könnyed, a legkisebb szél is felkapja, s viszi, mint Herpeszes Ödönke a meztelencsigát pórázon – így igen ritkán hull az ember ölébe. Én azonban szerencsés voltam (vagy szerencsétlen, ez nézőpont kérdése): egy szép, formás, érett lehetőség pottyant egyenest két lábam közé, ott virított, pompázott. Én meg jólnevelt falusi gyerekként azt tettem, amit a gyümölccsel szokás: bevágtam a cefrésvödörbe és pálinkát főztem belőle.
Igen ízes a lehetőségpálinka, és erős, mint a bivaly. Ám egy pillanat alatt átmelegíti az ember tagjait. Nekem pedig pont erre volt szükségem, ugyanis kirándulást terveztem a Jeges-tengerre – ami bizonyost csak terv marad, ha a bokám is eltervez s véghezvisz egy kirándulást. Rég vágytam már egy kis kikapcsolódásra, mert épp erős szezonom volt és a sok kotnyeleskedéstől igencsak elfáradtam.
Két, jó öreg kotnyelemmel, Excaliburral és Cortanával, illetve a már említett pálinkával és nagy reményekkel vágtam neki az útnak (utóbbiak egyáltalán nem helyhatékonyak, bár párnának egész kényelmesek). Helyet foglaltam izmos, önevező csónakomban, a Macsónakban (nevével ellentétben tegnap is csónak volt és holnap is az lesz), és az áramlatokra bíztam magam.
Na itt kezdődtek a problémák. Az áramlatok igen lusták tudnak lenni, ami nem is csoda, hisz hajók, bálnák, tengeralattjárók, műanyagszemetek, palackposták és hasonlók ezreit cipelik naphosszat, nullhuszonnégyben, az év háromszázhatvanöt napján (és nincs se családi pótlék, se betegszabadság). Így az évszázadok alatt ellustultak, belassultak. S egyesek olykor igen szemtelenné válnak. (Megjegyzés: természetesen a többinek sincs szeme, csak szemete)
Én is így jártam. Addig csak egy gondom volt, míg az áramlat, mellyel utaztam, lassú volt. Ám lassan több késést szedett össze, mint a Magyar Átokvasutak egy teljes év alatt (ami azért nagy szó!), és kezdtem morcos lenni, hogy lekésem a kelet-atlanti csatlakozást. Kegyeskedtem hát rápirítani az áramlatra ilyesféleképpen:
- Ne úgy menj már, mint Herpeszes Ödönke begipszelt lábbal a vérvételre, legyen benned egy kis élet, hogy a mocsokpusztai kanbivaly nyalogassa tisztára az epehólyagodat!
Ezt úgy vélem, szívére vette, mert (ahogy korábban említettem) rögvest áram lett. Ez pedig három, igen kellemetlen következménnyel járt:
Ad. 1.: Az áram köztudottan nem áramlat, hiába erednek egyazon szótőből – nincs köztük vérrokonság. Vagyis az áram utazásra alkalmatlan.
Másodízben: Az áram és a víz között dúl a l’amour, oly nagy köztük a kémia, hogy szikrázik a levegő – ez azonban ártalmas az egészségre.
Harmadsorban: Az áram és Macsónak között viszont annyi kémia sincs, mint Herpeszes Ödönke órarendjében, és kedves járművem ezt erélyes módon fejezi ki, nevezetesen visítva ugrik egy hatalmasat.
Egy gondomból tehát rögvest három lett, s mivelhogy három a magyar igazság, és még egy a ráadás, az se késlekedett sokáig. Miután az áramlat árammá válása megbénította a forgalmat és teljes dugót okozott a nyugati-atlanti – óceánon, nekem úgy rázta meg a kezem, s utána egész testem, hogy egy pillanatig azt se tudtam, hány ly-jel írják a kergemarhakórt, Macsónak pedig akkorát ugrott, mint kóbormacska, mikor kínait lát, a drága önevező járművem egy új áramlaton landolt. Ez viszont még fiatal lehetett, mert úgy rohant, mint akit kergetnek (persze lehet, hogy kergették, bár én áramlatevő lényről még nem hallottam). Azonban nem a Jeges-tenger felé tartott. Halkat nyögve nyugtáztam (majd számláztam), hogy annak olcsó másolata, a Jeles-tenger új úticélom.
A Jeles-tenger olyan, mint egy igazi, tipikus stréber. Minden tantárgyból jeles volt a tengeri iskolában (még biodiverzitásból is lekörözte a Csendes-óceánt, de hogy miként…), ám egy önálló gondolattal se bírt. Mindent másolt, lopkodott, utánzott. Élővilága így nagyjából úgy festett, mint a Herpeszes Ödönke nadrágja. Több darabból fércelték össze, egymás tőszomszédságában élt a jegesmedve és a papagájhal. Fura egy hely, ami pálinkával is épp csak elviselhető. Pihentetőnek pedig a legkevésbé se az.
Huszonnégy órás jegyem azonban lejáróban volt, mert a visítós ugrás során pár órát elejtettem (volt köztük egy svájci kakukkos is…ah, azt de sajnálom). Így már csak arra maradt lehetőségem, hogy elérek a Jeles-tengerig, s ott találok egy tengerijegy-automatát. Rövidre terveztem ott-tartózkodásomat.

Spoiler alert: nem lett rövid. Ennek pedig két oka volt: a rozmárok és az indiánok.