Cserni András szerzői felülete

  Szépséges szennyeződés Ahogy a legszebb, színes ékköveket szennyeződésbe mártott ecset pingálja pompássá, úgy az emberből egy darabot lenyes az élet, hogy tökéletlenül legyen tökéletes. Az a kis eltérés a kristályrácsban, az a porszem, zöld festékké váltan, az a kicsit más, az a „hiba” alfa s omega, és szépség a fia. Hibátlannak lenni… Biztos jó lehet, de túl szűk, de túl vaskos volna a keret életünk körül, melyből minden szín kiürül. Attól vagyok ember, attól vagyok szép, hogy karcolt lelkem kicsit piszkos és nem teljesen ép, ez adja a ragyogást, ez adja a fényem, ez az ok, hogy nem kell szürkeségben élnem. Minden hibám hozzám tesz, minden hiány épít, csillogóbbá formál, nem csak lassan vénít… Hát szép volna a vétek, mint a vadvirágos, tarka rétek, és a züllés érték? Hogy így éljünk, valakik kérték? Nem. Létem nem bűnbe merülve élem, de döntést nem szégyellek, hibát nem tagadok, önmagamhoz hű maradok. Bármi karistol, pettyez, belém vés, nem zavar. Sz...

  Az eltitkolt szerelmek parkja London füstös, lágy ölén árny hajlik egy árnyra: öreg, odvas fa alatt szeretőjét várja. Nem tudhatja titkukat a városból senki; e békés Park utolsó mentsváruk jelenti. Madár se jár erre, ha éjfélt üt az óra, és kámforrá válhat, ki itt járt, virradóra. Nem locsog a Park soha – titkok szelíd őre: óvja mindenki vágyát, legyen hősi, dőre. Mozgalmas a mai éj: három pár is bújik acéllécek tövétől a csónakos tóig. Három pár az három sors hat személyre írva, a Park csendben figyeli – még bírja, még bírja… Az egyik pár titokban kell szeressék egymást, mert napvilágon szülne ég- és földindulást… Mézbe mártott citromhús minden lopott percük s csak a Park kis lugasa lehet közös kertjük. A másikak jóformán egymást nem ismerik: futó románcot rendez a telihold nekik. Vadul vetik magukat a másik karjába, nem törődve azzal, hogy lesz-e folytatása. A harmadik pár sötét lelkű, mint az éjjel: házasságot csúfolva ölelkez...

  Az utolsó sárkány halála – Delivan Doransky története – Sirokvár hatalmas könyvtárterme a napok többségében üresen állt. A gyermekek, kiknek nevelése, oktatása rendre itt zajlik, egy-két órát töltöttek el benne hetente párszor, azon túl legfeljebb az vonult ide, ki nyugodt körülmények közt kívánt levelet írni. A tekintélyes bibliotékai gyűjtemény iránt kevesen mutattak érdeklődést, különösen a nyughatatlan, harcos ifjú, Delivan Doransky. S most mégis egy vaskos kódex fölé görnyedt; elmélyülten olvasott. Szép szál legény volt, Victorus három gyermeke közül a legidősebb; nemrégiben töltötte huszonkettedik életévét. Szőke haját rövidre vágva hordta, égszínkék szemében elszánt tűz lobogott, markáns arcvonásai magabiztosságot sugároztak. Ízig-vérig harcos volt, erős felépítésű, vállas fiatalember. Legotthonosabban a zsoldosok közt érezte magát – nem úgy, mint öccse, Edvard, ki nemrég tanulta csupán meg az olvasást és betűvetést, de ki nem lehetett tépni a könyveket kezéből. Ann...

  Ne félj! 1. A keréken Félelem fojtogat majd, azt hittem, ha a kapszula üvegtestébe zár és csatakossá ázik el ingem, míg a lomha kerék komótos kört jár. Nem riasztott szédítő magasság, csak csodáltam a térképpé vált várost. Innen láttam: a világ milyen tág, s benne az ember, mint gyümölcsben a rost. A házak, a folyó, a múzeum, az a félezer éves orfeum, a horizonton csókolózó föld s ég… Ezernyi látvány, ezernyi csoda, fenséges élménnyel telt gondola, kiköt ott, hol a merészségé a stég. 2. Az életben Az elv-bőrbe öltözött gátlások óvnak, védenek, békés létet adnak, de ha merész öröm felé ások, csikorgó fékként hívnak romlott vadnak. Hát vad leszek akkor! Vad és romlott, felfedezek új, titkos izgalmakat, mik iránt belém vágyakat oltott a testem s lelkem összekötő lakat. Nem kínzott a kerék – hát ez se fog. Szívem éhes: élményekért korog, elkezdek élni, ameddig míg tudok: a napon izzadni, s éjben járni, futó kalandnál többet nem várni… Majd viss...

  A tolvaj lord A tenger lágyan hullámzott, az olajbogyók feketélltek, föveny fedte a szép partot az athéni ég alatt. Száz szép szobrot rejteget az impozáns Akropolisz, de lelsz-e neki rejteket a hajódon, Lord Elgin? Partot ér az angol flotta és a markos matrózok, mivel a lord parancsolta, már fenn, a hegyen vannak. „Ó, e frízek olyan szépek, vétek lenne bántani…” „Örökké itt úgyse épek! Mi csak megóvjuk őket…” „Ki engedte, ki kérte ezt?” „Nekem nem kell engedély! S nem is áldás: terhes kereszt barbároktól megmenteni…” „Kemény görcs szorítja mellem, mert ez háromszoros bűn: művészet, ég, ember ellen…” „Elhallgass, és véss!” A tenger harag hullámát dübörögve veti, viharfelhők köntösén át a napfény alig látszik. Zúgolódó whigek, toryk ülnek össze Londonban, ősz fejüket azon törik, mit érdemel Elgin? „Parthenoni domborművek sorakoznak odakint; igaz választ követelek: ki adott engedélyt?” „Jó társaim, nemes lordok, nincs miért aggódni: a...

  Gépangyal Húrok és indák szorítják törzsem, széktámlába süppeszt egy elemi akarat, tétlenül figyelem rész-egészbe törten, ahogy felkap, meglendít, s az égboltig hajít. Nincs embernek e ponton túl hatalma, úgy szállok messze, mint a könnyű szalma… Ágyúgolyó vagyok s kilőttek az égbe – így múlik el a világ dicsősége. Tenni vagy nem tenni – néha talán mindegy, mert mindkét lehetőség ugyanúgy nehéz. Tétlenül várni mégse mézboros kegy, mert elsatnyul a sokat nyugtatott kéz… De ha egy gépangyal fémtestébe zár, ember s döntés között szögesdrótos határ, s parittyakőként lőnek ki az égbe – messze száll, s lehull meteorként égve… Szállok én mégis, repülök messzire, bármily távol került tőlem a kormányrúd, mert néha nem lehet, csak sodródni az árral, mint a déli széllel a víg vetési lúd. Hatalmunkat féltjük – ezért ijesztő a géphangon zúgó tétlenség-temető. De hogy repülj, ki kell lőjenek az égbe – a kételyeknek akkor legyen vége. 2024. 01. 06.

  Elfeledettek dala Egy poros kristálypohár állt egy pókhálós sarokban, csillogása mattá fakult az évek alatt lassan, üres üvegszíve régtől egymagában kalapált, készlet nélkül félszegen állt, ez a búskomor kasztrált. De kapaszkodott görcsös, makacs kézzel az életbe, mert azt hitte, egy ünnepen még koccintanak vele. Ám hiába remélt bármit: elfeledte mindenki, bánatába belerepedt, és szíve azon folyt ki. Egy rongyos könyv árválkodott egy üres könyvespolcon, nem kérlelte az életet, hogy jó lapokat osszon, csak hozzá méltó, egyszerű és boldog létre vágyott: elolvassák egyszer-kétszer, és helye legyen, áldott. Ezért állt ott egyre rogyva, ezer folttal borítva, mert száz szívvel akarta, hogy valaki elolvassa. Ám hiába vágyott erre: elfeledte mindenki, szíve szakadt, s ő is vele – széllel szállt a sok fecni. Egy megtépázott füzet feküdt egy szekrény legmélyén, a belevésett betűráncoktól lett kortalan vén, végigkísért négy éven át sok történelemórát, mígnem az idő ad...