Kacor király eltűnése

 

Kacor király eltűnése
– Egy történet a Macska Királyságból –

Árokdőléspusztai Kankant (ismertebb nevén a Macskapitányt) fojtott, nem szűnő kiáltozás ébresztette mély álmából. A királyi testőrség éjfekete bundájú, középkorú parancsnoka nagyokat pislogva, bosszankodva kereste, ki zavarta meg éjszakai pihenését. Mikor tekintete megakadt két, egymásra megszólalásig hasonlító, fehér-tarka ifjú kandúron, bajusza az égnek meredt.

– Nyikott és Nyivák, Sündörög várának két címzetes csirkefogója, ezúttal mit akartok? – dörögte. – Micsoda fergeteges tréfa vagy balul sikerült elgondolás vezetett olyan következményekhez, hogy meg kell szakítsam kiérdemelt szundításomat?

– Kapitány úr, fontos jelentenivalónk van – vágta magát haptákba Nyikott. Kankan továbbra se bírta megszokni, hogy emberszerű testtartást lát macskától. Persze a királyi felség ötlete, hogy a korona adta kilenc életnyi erőt arra használta, minden alattvalója tudjon ember módra járni, fogni, ügyeskedni, felvirágoztatta a Macska Királyságot. De az olyan régimódi bársonytalpúak, mint a Macskapitány, nehezen szokták meg a változást.

– Akkor hát ki vele – vonta fel a szemöldökét Kankan, mivel egyik Sündörögi se mukkant meg azóta. A bátorításra Nyivák vette át a szót:

– Tizenöt minutával ezelőtt váltottuk az őrposzton Bőhalasi Nergai és Szárazzsámbéki Fortu strázsatársainkat a királyi felség lakosztálya előtt. Ahogy a szabályzat rendeli, benéztünk a lakosztályba, hogy meggyőződjünk a felséges úr jóllétéről. Azonban ez végül nem sikerült.

– Mivelhogy?

– A királyi felség, nos… nem volt ott.

Kankan azt hitte, nem érti pontosan Nyivákot.

– Nem volt ott? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

– Nem – ingatta a fejét Nyikott is. – Az ágya frissen vetve, nem is aludt benne. Az ablak zárva, a szobában egy teremtett lélek sem. Átkutattuk, de… azt nem mondom, hogy semmit sem találtunk, azonban…

– Jobbnak láttuk azonnal szólni a kapitány úrnak – fejezte be Nyivák. – Jobb, ha a saját szemével látja.

Kankan ösztönei azt súgták, komoly dolog történt. Ez most nem a Sündörögi fivérek szokásos tréfáinak és kótyagos félreértéseinek esete. Az aggodalom a két ifjú képén valódi. Nem veheti félvállról a helyzetet. Kikelt ágyából, nyújtózkodott egyet, felcsatolta fémkarmos harci kesztyűjét mancsaira, és sebesen elindult Kacor király lakosztálya felé; Nyikott és Nyivák szorosan a nyomában.

A két ifjú kandúr nem tévedett és nem túlzott: a felséges úr ágya érintetlen volt, szobája teljesen üres. Kankanon kezdett eluralkodni a kétségbeesés.

– Ki tudja rajtatok kívül? – fordult a Sündörögiekhez.

– Senki – felelt Nyikott.

– Helyes. Maradjon is így egyelőre. Fésüljétek át az egész Macskastélyt! Bármi gyanúsat, akár egy kicsit nem odaillőt vesztek észre, jelentsétek nekem. Addig én körülnézek itt.

– Igenis, kapitány!

Kankan bezárta az ajtót, amint Nyikott és Nyivák távoztak. Csendes nyugalomra volt szüksége, hogy végiggondolja a helyzetet.

Ismerte Macskastélyi Kacort, a macskák harminchatodik királyát annak kölyökkora óta. Nagyjából egyszerre születtek, együtt nevelkedtek, hisz Árokdőléspuszta időtlen idők óta a királyi család legközelebbi támogatója volt. Arra tette fel az életét, hogy megóvja Kacort minden bajtól, ezért választotta magának a palotaőri hivatást. S mindezidáig úgy tűnt, méltóképp elláthatja e nemes feladatot.

Úgy látszik, tévedtem – gondolta keserűen. Valaki képes volt kijátszani az éberségét, s elragadta a felséges urat. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy a koronával együtt. Nem is csoda, az a királyság igazi értéke. Egy tárgy, ami kilenc életre elég erőt és időt ad viselőjének, felbecsülhetetlen kincs. Ontottak már érte vért nem egyszer: a macska-kopó háború, a szégyenteljes testvérharc időszaka, a Tanács aljas kísérlete annak elragadására… Nincs állatkirályság, melynek koronáját ennyien próbálták elragadni. Biztosra vette, hogy most végül bekövetkezett.

Mély levegőt vett, s nyugalmat parancsolt magára. Az önsajnáltatás sehova se vezet – gondolta. Kellő tisztességgel viselem majd a megérdemelt következményeket, de előbb menteni kell a menthetőt.

Lassan, módszeresen nekilátott átkutatni a szobát. Lehet, hogy Sündörögiék megtették már, de nem vette biztosra, hogy a két ifjú nagy izgalmában kellően alapos volt. Hátha akad valami nyom, ami segít megérteni a történteket.

A földön és az ágy alatt semmire sem akadt, de mikor felemelte a párnát, egy összehajtogatott papírt pillantott meg. Kezébe vette. Finom tapintású, nagy gonddal készített anyag volt. Ilyeneken folytatta a királyság minden előkelő tagja levelezéseit.

Kihajtogatta. Azonnal ráismert Kacor cirádás betűire és aláírására, valamint a királyi pecsétgyűrű nyomára. Ő üzent. Olvasni kezdte.

Kedves Kapitányom!

Mikor e sorokat olvasod, én már messze járok, s a Macska Korona sincs többé a királyságban. Bizonyára zavartan állsz e helyzet felett, és őszinte elnézésed kérem, amiért így kellett értesülnöd a történésről. Azonban nem kockáztathattam meg, hogy lebeszélj a szándékomról.

Tudod jól, hogy amióta az eszemet tudom, a legjobbat akarom a népünknek. Igyekeztem jobbá, szebbé, könnyebbé tenni az életünket, s eddig sikerült is. A korona erejének hála nem szorulunk többé az emberek segítségére az építkezésnél és hasonlóknál. Ám ami áldás, egyszerre átok is. Nem kell bemutatnom neked, mennyiszer dúltak kegyetlen harcok a Macska Koronáért. S egyre inkább úgy láttam, ha nem teszek valamit, eljöhet egy újabb ilyen vérontás.

Az emberek bosszúsak, hogy többé nem igényeljük a munkájukat. Pénzt veszítenek, s nem kétlem, megfordult a fejükben, hogy a korona révén szerzik meg. Ezt pedig nem hagyhatom. Úgy döntöttem hát, hogy elhagyom a királyságot, az otthonomat, elbújok messzi vidéken, s biztos rejtekhelyen őrzöm a Macska Koronát, nehogy illetéktelen kézbe jusson, s főleg ne legyen háború kirobbanásának ürügye. Tudom, a királyság így védtelen marad. Mindenki ismeri a fámát, mi lett a kakasokkal és tyúkokkal, miután az ő koronájuknak nyoma veszett. Egy állatkirályság csak addig erős, míg koronája van. De félek, a Macska Királyságnak gyengeségét is az adta.

Más életetek lesz ezután. Nem ugyanolyan, mint eddig. De ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy egy vérbeli macska mindig a talpán landol. Nem számít, honnan és mekkorát zuhan, se az, lelökik vagy önként ugrik. Te pedig a legderekabb vagy, Kankan. Ezért bízlak meg távollétemben a macskák vezetésével mint régensherceget, mely címet e pecséttel és kézjegyemmel megerősített írással adományozom neked. Biztos vagyok benne, népünknek keresve se találhatnék derekabb vezetőt.

Bízva abban, hogy találkozunk még egy napon, üdvözöllek az ismeretlen távolokból, drága barátom, kapitányom, régensem!

Macskastélyi Kacor király

Kankan elolvasta a levelet újra. Majd még egyszer. Értette a szavakat, de nem fogta fel őket. Érezte, hogy Kacor a leghelyesebben cselekedett, de nem bírta elfogadni. Megtisztelte a bizalom, de rettegett a jövőtől.

Elég – intette le magát. A felségnek igaza van: egy macska mindig a talpán landol. De ehhez tenni kell. Tennem kell. Sok feladat vár rám az elkövetkezőkben.

Mancsába szorította a levelet, s elindult, hogy összegyűjtse a királyi tanács tagjait.